Az állóvíztől az áramlásáig (1. rész)

Mindannyian jártunk már a tehetetlenség ingoványában. Te is, én is. Ragadós, bénító, álomkóros latyak, ami megfoszt a tettrekészségtől, a zseniális ötletektől, az élet dinamikus áramlásától. Fogságában egyre kisebbnek, tehetetlenebbnek érzed magad. A félelmek démonai legyőzhetetlen akadályoknak láttatják a kihívásaidat. Egyre szűkülni kezd a tudatod és már kezded újra elhinni, hogy szenvedésedért a világ, és a körülmények a felelősek, pedig valójában csak te engedted el a volánt. A világ körülötted azt sugallja, hogy nálad mindenki jobb, ügyesebb, sikeresebb, szerencsésebb, boldogabb. Áldozatnak érzed magad, és menekülni kezdesz a realitástól: filmek álomvilágába, csodavárásba, kényszercselekvésekbe, halogatásba, miközben egyre gyengülsz, puhulsz és lassan, észrevétlenül bezárul körülötted a világ. Késő éjjel fekszel, mert a félelmeid nem hagynak aludni. A nap derekán, fáradtan ébredsz, és úgy érzed, már nem is érdemes belefogni semmibe. Ördögi kör, lefelé örvénylő spirál, lassú zuhanás a semmibe…

Jártunk már itt. Te is, én is… Csakhogy én jobban szégyenlem érte magam. Mert tudatos ember vagyok. Legalábbis annak tartom magam, mert lassan másfél évtizede elkötelezetten fejlesztem a tudatosságom. Azonban, mint mindenki, én is hibázok. Transzformációs élményeken keresztül megértettem az életet, az univerzum működését, a tudatosság célját, a hit lényegét. Felfényestettem a kapcsolataimat, megteremtettem magamban a békét, és az egyensúlyt, megtanultam hogyan lehet összekapcsolódni az univerzum információs tereivel. Aztán a kitágult tudat szent terében lebegve vártam, hogy a számba repüljön a sültgalamb.

Elfelejtettem, hogy a fejlődésnek soha nincs vége. Soha nincs megállás. A bölcsességeket sokszor önigazolásra használtam, és figyelmen kívül hagytam, hogy a fizikai lét varázspálcája a cselekvés. Becsaptam magam, és az elmém egy rejtett zugába zártam az örök igazságot: ahogyan fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent. A világ, ahogyan azt élem és tapasztalom, nem más, mint a saját belső világom kivetülése, saját cselekedeteim eredménye. Hétköznapi életem eredményei tiszta tükröt tartanak arról, hogy tudatosságom csak az elmélet szintjén, vagy a gyakorlatban is működik.

A fejlett tudat csodáit a fizikai létben kizárólag cselekvéssel teremtheted meg. Én pedig nem láttam az eredményeket. Önostorozással vegyes önvizsgálatom során be kellett látnom: évek során kissé fejnehéz lettem, és ettől eltunyultam. Csodálatos emberek vesznek körül, akik imádattal szívják magukba megszerzett tudásomat, és ez fals önbecsüléssel, elégedettséggel töltött el. Ez meggátolt abban, hogy beteljesítsem fejlődési folyamataimat. A tudást nem konvertáltam át döntésekre és cselekedetekre, ezért az életemben nem jelent meg a bőség, és az áramlás. A csalódottság és az anyagi kudarcok bezártak önmagamba, s mire feleszméltem már zuhanásban voltam. 

Ez a poszt-sorozat arról szól, hogyan fordítottam át a tudatosság elméletét gyakorlatra, hogyan váltottam a csodavárást eredményekre, sikerekre, az élet cselekvő áramlására. 

A legnehezebb a zuhanás megfékezése volt. Emlékeztetnem kellett magam, hogy minden fordítva működik, mint azt a hétköznapok illúziója sugallja. Nem a bőségnek kell megérkeznie, hogy megugorhassam a tudatszint lépést, hanem a tudatosságot kell az anyagra kiterjeszteni, hogy a bőség, mint eredmény és bizonyíték megjelenhessen. 

Hányan halasztgatunk így: Majd életmódot váltok, ha egy kicsit beljebb kerülök anyagilag… Aztán lehet várakozni az örökkévalóságig.

Én változtatni akartam. Sürgősen és drasztikusan. Ki akartam szabadulni az áldozatszerepből, a tompaságból, a tunyaságból, a tehetetlenségből. Azt akartam, hogy újra az én kezembe kerüljön a kormánykerék. Azt akartam, hogy megint én legyek a kapitány. Ehhez pedig energiára, kristálytiszta elmére, inspirációra volt szükségem. Ennek megteremtéséhez a védikus hagyomány évezredek óta kínálja a megoldásokat. A kezdés nem bonyolult: feküdj le időben, kelj korán, jógával ébreszd fel a tested, serkentsd az elméd, fogd magad szent munkára. Gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj, a többi jön magától…

A fogadalmam így hangzott: Hétből hat napon át hajnalban jógával indítom a napot, majd 10 perc meditáció, zuhany, melyet alkotói cselekvés követ. Napi legalább 8 órát áldozok a szent munkára, melyben teljesen újjáépítem magam, és kezembe veszem a sorsomat.

A következő részből megtudhatod, sikerült e tartanom önmaganak tett eskümet, és milyen eredményeket hoztak erőfeszítéseim.

Volner Miklós- emberész