Jóga, meditáció

Büszkeség és balítélet, avagy egy férfi utazásai a jógaszőnyegen

Első stáció: Az járjon jógára, akinek hat anyja van!

Van egyfajta kényszerítő hatás abban, ha az ember fia összejön egy jógaoktató csajszival. Mégiscsak én vagyok a nagy, erős alfa, így egy kis laza hajladozás, törökülésben ómozgatás nekem aztán meg sem kottyanhat, nemde? Imponálni muszály, uccu neki!

Az első órák valósága azonban felért egy nyilvános kasztrálással. Az alábbi tapasztalások azonnal letörölték fitymáló vigyorom a képemről:

  • egyenes háttal, nyújtott lábbal ülni fizikai lehetetlenség. 
  • Ha megpróbálod tutira felborulsz. 
  • Az csak hagyján, hogy az összes előrehajlós gyakorlatnál útban van a hasam, és vagy képtelenség tőle megcsinálni az ászanákat, vagy csak szimplán nem kapok levegőt, de az tény, hogy a fordított gyakorlatoknál önmagam és mindenki előtt a létező legmegalázóbb módon lóg bele bélrendszerem az arcomba. 
  • Kiderült, hogy, míg a csajom gumiból van, az én gerincem az évek során lecserélődött egy korhadt botra, ami nemhogy nem hajlik sem előre, sem hátra, de iszonyú fájdalmakkal reagál minden mozdulatra, amelyek viszont meg sem közelítik azokat a testhelyzeteket, amelyeket az instrukciók szerint fel kéne vennem. 
  • Nem, nyújtott lábbal nem lehet lehajolni és letenyerelni a földre. Az is hülye, aki egyáltalán kitalálta! 
  • Sikerélmény szinte a zéróhoz konvergál, a fájdalom viszont elviselhetetlen mennyiségben érkezik, szakad rólam a veríték, amiből persze még jobban kilátszik, mennyire puhány vagyok, pedig tényleg alig csinálunk valamit. 
  • Iszonyú cikinek érezem magam, nőmről meg kiderült, hogy rosszabb, mint egy idegenlégiós kiképzőtiszt. Csomóba kötött testtel erőlködés nélkül képes kimondani, hogy a bal lábam fűzzem át hátulról a jobb hónom alatt, majd dugjam be lábujjam a bal orrlikamba, miközben a jobb patámon egyensúlyozok. Ezután ezt az emberi gubancot a szemem láttára simán kitartja negyed órán át, és halálhörgéseimre neutrális hangon csak ennyit mond: lélegezd ki a fájdalmat! Ez a nő egy ufó! (És igazak a pletykák, az ufók tényleg végeznek szexuális kísérleteket az elrabolt embereken!

Második stáció: Nem adom fel! Kiállok az emberiségért! (Na meg ciki lenne abbahagyni)

Folytatom a jógaórákat, mert még csak pár hetesek vagyunk, és nem derülhet ki a kapcsolat elején, hogy puhapöcs vagyok. Az órák elejétől lobog a gyertya, illatozik a füstölő, csilingel a spirimuzsika. Hiába, kell egy kis spirituális külsőség, különben hogyan lehetne eladni azt a tevékenységet, amiben egy tucat ember néma csendben arra koncentrál, hogy másfél órán keresztül ne szarjon be a fájdalomtól. A jógának egyetlen részét sikerült csak megszeretnem: az órák végén a halott pózba sikerült teljesen beleélnem magam.

Bevallom semmi felemelőt nem éreztem a heti kétszeri önsanyargatásban, és éreztem, hogy ha valamin nem változtatok sürgősen, akkor: 

A, abba kell hagynom az egészet (ami egyenértékű lett volna annak beismerésével, hogy anyámasszony katonája vagyok, és férfiúi erényeim ilyetén megtépázottsága rövid úton szakításhoz vezetett volna), 

B, csak simán megutálom a nőmet, és azért szakítunk. 

Taktikát változtattam ezért, és kipróbáltam, mi történik, ha elkezdem komolyan venni azt a temérdek jógikus bla-blát, amit az ászanák végrehajtása közben mondogat asszonyom a gyakorlóknak.

Az első áttörést az hozta, amikor leesett számomra, hogy nőm szó szerint érti, mikor azt mondja nyújtásoknál, hogy használjuk a légzést eszközként. Egyik előrehajlás közben kipróbáltam, hogy a hajlást pillanatnyi helyzetében megtartottam, majd teleszívtam a hasam levegővel, ami mint egy pneumatikus emelő elkezdte széthúzni a körülötte lévő izületeket, inakat, izmokat. Mikor kiengedtem a levegőt, a testem pár centit magától tovább “esett” a hajlásba. Ezt az általam “pajszer” technikának elkeresztelt módszert aztán addig ismételgettem, amíg a tenyerem egyszercsak a földet nem érintette. Majdnem siklotozni kezdtem örömömben! Elhatároztam ezért, hogy nagyon fogok figyelni (mint kiderült ez a fajta összpontosítás az egész jógagyakorlás lényege), mert elképzelhető, hogy az instrukciók nem csak afféle spiri ködösítések, hanem szó szerint értendő használati utasítások. 

Így érkezett meg a második zseniálisan hatékony eszközöm is. Reni rengetegszer mondta már el, hogy a figyelmünk minden ászana közben folyamatosan pásztázza a testünket. Találjuk meg azokat az izmokat, melyekkel ellenállunk a gyakorlatnak, és légzéssel lazítsuk el azokat. 

Pont ekkoriban egy rendkívül erős meditációs folyamatomban láttam rá az emberek (és jómagam) azon szokására, miszerint az ismeretlentől, vagy az elengedéstől való félelmünkben olyan erővel vagyunk képesek a sors folyása ellenében is kapaszkodni egy-egy helyzetbe, vagy személybe, hogy lelkünk “izmai” egyszerűen görcsös, elviselhetetlen fájdalommal reagálnak, és ez okozza szenvedéseink többségét: a saját ellenállásunk. (Az író megjegyzése: itt az első sámáni ceremóniám élet folyója epizódjára céloztam) Ez a tapasztalás volt az, ami miatt felfigyeltem erre a mondatra, és egy elképesztően fájdalmas előrehajlás közben minden figyelmemmel igyekeztem megtalálni a fájdalom okát. Megdöbbentő volt az, amire ráébredtem: korábbi deréktáji sérülésem miatt tudat alatt elképesztő félelmet éreztem az előrehajlással járó mozdulatok esetén. Minden ilyen alkalommal a derekamban izmok egész kötege önkéntelenül is igyekezett ellentartani az előrehajlásnak annak ellenére, hogy sérülés veszélye nem állt fenn. Előrehajlás közben tehát az izmaim nagy része igyekezett végrehajtani a feladatot, míg a többi renegát módon mindent megtett, hogy ellenálljon. Emiatt ezek az izmok görcsbe álltak, és embertelen fájdalmat generáltak. Mikor ezt képes voltam megfigyelni, egy hosszú, mély légzéssel ellazítottam az említett izmokat, és fájdalommentes könnyedséggel szinte tökéletesen “belezuhantam” az adott ászanába, amiről addig el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges a kivitelezése.

Ezzel a két eszközzel elkezdődött a sikerélmények végtelen láncolata, amit pasiként úgy kajáltam, mint a cukrot.

Harmadik stáció: A jóga Johny Bravo-ja.

Körülbelül két hónappal később már alig maradt olyan gyakorlat, amit ne tudtam volna viszonylag jól végrehajtani, és habár a jóga szellemisége egy cseppet sem érintett meg, gyakorlásnak sok hasznos “mellékhatása” jelent meg az életemben. Egyrészről megtanultam hogyan kell összpontosítani. A tartásom kiegyenesedett, a testem elkezdett emberi formába rendeződni, és a betegségek, járványok is feltünően elkerültek. A kondícióm határozottan javult, és a hangulatingadozásaim is kiegyensúlyozódtak.

Habár az órák kezdetétől jelentkező végtelen nyugalmat is nagyon élveztem, a motivációt ekkor mégis inkább az adta, hogy elkezdtem eszetlen menőnek érezni magam a többi jógás között. Alig vártam, hogy a csapatba bekerüljön valami nyomi kezdő, akinek még dunsztja sincs a koncentráció apró trükkjeiről, hogy el tudjam kápráztatni pengén végrehajtott gyakorlataimmal, miközben szerencsétlen csak esett-kelt, szenvedett és szégyenkezett. Ilyenkor jó érzés volt egy bennfentes könnyed segítőkészségével megsúgni a titkokat, amikkel már ők is sikereket érhettek el. Élveztem, hogy az ismert gyakorlatokba már azelőtt példásan belehelyeztem a testem, mielőtt a teljes instrukció elhangzott volna, de legjobban az új gyakorlatokat vártam, hogy újra bizonyíthassam magamnak: bármire képes vagyok. 

Ez a menőzés addig fokozódott bennem, hogy ez a várakozás lassan egyfajta függőséggé alakult át nálam. 

Mivel akkor még a jóga mögött megbújó dimenzionális mélységeknek még csak a szele sem legyintett meg, azokat a gyakorlásokat, amelyekben valami új akrobatikus elem nem jelent meg, elkezdtem unalmasnak érezni, és akkori alázatmentes, sikerorientált hozzáállásomtól fűtve, képes voltam néha még arra is vetemedni, hogy kritizálni kezdtem párom óráit, aki úgy mellesleg menet közben csatornázza le a szakrális térből azt a gyakorlatsort, amely a gyakorló csoport céljait, és érdekeit a leginkább szolgálja.

A kezdetektől számítva kb két éven át tartott ez az állapot, amelyben a jógát szinte kizárólag a testre gyakorolt jótékony hatása miatt űztem, és szinte csak akkor értékeltem jónak egy foglalkozást, ha valami újdonság jelent meg benne. 

Ha egy kicsit tudatosabban közelítem meg a dolgot már ekkor rájöttem volna, hogy ez az attitűd pusztán az egóm egyértelmű megnyilvánulása, amely a létező legnagyobb akadályt jelenti tudatom és az Ősforrás között. Habár ezek az információk is folyamatosan, tisztán és egyszerűen ott lebegtek a jógaterem falai között, én mégsem láttam túl önmagam korlátan. Hiába hangzott el pl., hogy az egyensúlyi gyakorlatokat nem az izmaimmal tartom fenn, hanem az egy pontba koncentrált fókusszal és a légzés figyelésével, én jó diákként végrehajtottam az instrukciókat, sikeresen kiviteleztem a gyakorlatokat, de az elme korlátain csak elenyésző mértékben sikerült túllépnem a szakrális tér egy-egy véletlenszerű, pillanatnyi átszűrődésének megtapasztalásával, melyeket szinte észre sem vettem.

Negyedik stáció: A jó és a rossz fájdalom.

Harmadik “jógaszezonom” elejére én már könyékig elmerültem a sámánikus, ceremóniális, szakrális módosult tudatállapotok tanulmányozásában, és az eközben szerzett tapasztalataim világossá tették számomra, hogy a többség által Istennek nevezett univerzális lény és az élet értelmének megismerése egyszerűen lehetetlenség anélkül, hogy az anyag káprázatába zuhant ember tudatának határait ne tágítanánk ki kellően ahhoz, hogy a fizikainál jóval komplexebb dimenziók információinak befogadására képessé váljon. Az érzékelésen túli (metafizikai) világok tanulmányozására kizárólag a módosult, kitágult tudatállapotokban van lehetőség. Pusztán az anyagi világ szintjén történő igazságkeresés üres, hiábavaló és még a felszínt sem karcolgatja. Ezen tudatállapotok (vagy dimenziókapuk) létrehozására sokféle módszer áll rendelkezésre: meditáció, transzlégzés, vallásos transzállapotok, zene hatására létrejövő extatikus elragadtatás, sámáni ceremóniák, mesternövények, stb. és elméletileg a jóga is rendkívül hatékony eszköz az Ősforrással való kapcsolódásra.

Sok meddő vitát folytattunk erről Renivel, aki állította, hogy azokat a tágult tudatállapotokat, amikről én pl. az amazón sámáni ceremóniáim után beszámoltam, ő a jóga hatására is rendszeresen képes elérni. Meg voltam róla győződve, hogy csupán azért képes ezt állítani, mert nem élte át azokat az extázisélményeket, amiket én, és így nem tud reális összehasonlítást tenni saját élményeivel. Egyfajta status quo-ként kiegyeztünk abban, hogy az érzékelésen túli terekbe való átlépés irányában az emberek egyénileg különböző érzékenységgel rendelkeznek, és ebben kettőnk közül ő a szerencsésebb, mert míg ő csip-csup jógázgatással képes átcsusszanni a szakrális térbe, addig én ehhez sokkal hatékonyabb eszközöket kényszerülök igénybe venni.

Habár a közös jógázást jótékony testi-lelki hatása, és a gyakorlás közben létrejövő finom, intim légkör miatt nem hagytam abba, kutakodásaimat továbbra is az általam hatékonyabb módszerekben elmélyülve folytattam.

Ettől függetlenül azért továbbra is jelentkeztek fejlődési pontok a jógán belül is, hiszen a rendszeres gyakorlás hatására elkerülhetetlen, hogy az ember fel ne fedezze az apró mozzanatokban rejtőző finom nüanszokat. Ahogy az egyes ászanák végrehajtásában egyre nagyobb rutint szereztem, már képes voltam finomítani a fókuszomon, és észrevenni a testhelyzetek korrigálásában rejlő hatalmas lehetőségeket. Ahogy újra és újra végigszkenneltem magam az ászanák kitartása során, észrevettem, hogy sok helyzetben, ha csak egy apró csípőbillentésnyi, gerinccsavarási korrekciót teszek, az ászana szinte kibomlik, feloldódik, és az erőltetett kepesztést felváltja egy kellemes nyugvó testérzet. Ekkor értettem meg mit ért párom azon, hogy pihenj meg az ászanában. A korábbi erőlködésben ezt a kifejezést nemigen értettem (sőt kifejezetten bosszantónak találtam), pedig mindössze annyira lett volna szükségem, hogy fokozzam tudatom jelenlét állapotát, és teljes figyelmemmel az ászanára koncentráljak.

Ez a módszer vezetett el végül ahhoz a képességhez is, amivel a fájdalomnak két lényeges verzióját tudtam már megkülönböztetni:  a káros, és az építő fájdalmat. A káros fájdalom egy rossz testtartás során jelentkezik éles, nyilalló, elviselhetetlen módon, és megjelenésével testünk vészjelzést küld számunkra a sérülés lehetőségéről. A helyesen kivitelezett ászanákban a fájdalom tompa, elviselhető, és légzéssel hatékonyan enyhíthető. A test ezzel a fájdalommal mutatja meg azokat a határainkat, amelyeket fegyelmezett koncentrációval képesek vagyunk meghaladni. Reni csak így hívja: kreatív diszkomfort.

Ötödik stáció: A jóga varázsszőnyegén az érzékelésen túlra.

A sámánizmus kutatásával, és a ceremóniákon való rendszeres részvétellel töltött évek során életem minden területén áttörést értem el. Az érzékelésen túli világokban tett utazásaim során pedig olyan érzékenységet sikerült kifejlesztenem, amellyel tévedhetetlenül észreveszem a “dimenziókapukat” a hétköznapok káprázatvilágában. Ezt a képességemet jógázáskor is igyekszem már kamatoztatni.  A gyakorlás első pár percében sikerült elérnem azt a mély tudatállapotot, ami lehetővé teszi, hogy ezzel az újonnan szerzett érzékenységgel könnyedén rátalálok az építő fájdalom próbatételei mögé elrejtett átjárókra, melyeken a gyakorlatok segítségével felturbózott magas tudatrezgésben úgy 40 percen belül könnyedén átcsusszanok a szakrális térbe, ahol egyfajta transz-állapotban lebegve töltődöm, öngyógyítok, utazgatok, információkat gyűjtök.

Habár korábban a változatosságot kerestem a jógában, most már sokkal jobban szeretek egy adott ászanasort gyakorolni, mert ezek során azonnal fel tudom mérni pillanatnyi testi-lelki állapotaimat, és mivel az elsajátítás folyamata nem vonja el a figyelmem, sokkal könnyebben tudok a testkorrekcióra, a légzésre, a támogató fájdalmakra, majd az ezt követő tudatszint átlépésre koncentrálni. Habár ebben a transzélményben még nem vagyok képes akkora “távolságokat” megtenni, mint egy sámánikus utaztatáson, mégis határozott dimenzió átlépési tapasztalást ad, és egyúttal meggyőzött arról, hogy a jóga ösvénye a kitartó gyakorlók számára valóban út lehet az abszolút valóság megismerésére.

A fentiek mellett fontosnak tartom még megemlíteni a jóga párkapcsolatra gyakorolt hatását. Szeretnék túllépni azokon az egyszerű evidenciákon, hogy a jóga gyakorlása által mind a férfiak, mind a nők sokkal formásabbá, rugalmasabbá, hajlékonyabbá válnak, ami a testi kapcsolódáshoz nyilvánvalóan ad egy jó kis plusz ízt. Amiről viszont fontosabbnak érzem, hogy írjak, az a páros jógázás mindennél intimebb, szent légköre. 

Amikor nő, és férfi néma csendben, egymás mozdulataira, légzésére koncentrálva, szinkronban mozogva dolgozik az önmeghaladáson, az olyan szakrális teret teremt, olyan vibráló intimitást hoz létre, amit receptre írnék fel minden párnak, akik arra vállalkoznak, hogy megismerjék a teljes összekapcsolódás, és közös harmónia érzéseit.

Az elmékedést mesterem, Hamvas Béla metafizikus definíciójával zárom, amely megviágítja a jóga lényegét:

“A yogában az ember egyéni Énje feláldozza önmagát a saját magából gyújtott tűzön. Ez a yoga. Ez az aszkézis, a tapas, az önmegtagadás. Ez minden kultikus cselekvés ősformája: az anyagi természetet el kell égetni saját tüzében, hogy ősállapotába visszatérjen… Ezért az ápolás, a szeretet, a művelés, a bőség és termékenység, a szépség és a virágzás, a tudás és tökéletesség tüzében kell a világnak elégni, hogy anyagi s egyéni Énjét minden ember és dolog levesse és az Egyetemes Létbe visszatérjen.”

(Hamvas Béla: Scientia Sacra)”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük