Naplóbejegyzések az amazonaszi dzsungelek őslakos sámánjainál tett expedíciómból – 1. rész
Apokalipszis MOST!
Egyedül ülök a cölöpház deszkázott szobájában. A trópusi éjszaka békadalos, ciripelős, huhogós világától csak az üveg nélküli vasrácsos ablakok szunyoghálói választanak el. Egy percen belül harmadszor törlöm le homlokomról a ragacsos verítéket. Fejem felett egy óriási ventillátor lapátjai szelik állhatatos suhogással a levegőt…
No de álljunk csak meg! Ezt a jelenetet láttam, megéltem már valahol! …egy régi filmben, amelyben úgy rabul ejtett az emberi mohóság, kegyetlenség, és a rettegés élethű ábrázolása, hogy újra és újra meg kellett néznem, mert a lelkem meg akarta érteni a képkockák mögött acsargó esszenciális gonoszt, a gyilkolás közönyét, ami annyira az ember sajátja lett az eltellt évezredek alatt. Meg akartam érteni ennek a sikamlós erőnek a gyengeségeit, hogy fel tudjam venni vele a harcot, ha egyszer engem is megtalálna.
Apokalipszis most! Ez volt a film címe.
A történet egy amerikai tiszt, Willard százados (Martin Sheen) odüsszeiáját meséli el, ahogy Saigonból elindul, hogy a Nung folyó mentén a vietnami dzsungel belsejében kutassa fel a háború borzalmaiba beleőrült renegát Kurtz ezredest (Marlon Brando). Azt az ezredest, aki olyan komolyan vette a sereg és a vezetők direktíváit, hogy egy ragyogó katonai karrier csúcsán végül elszakadt emberi önmagától és hidegvérű kegyetlenségéről elhíresülve sötét istenévé vált a köré csoportosuló tébolyult dezertőröknek és benszülötteknek. Kurtz magasrangú tisztként kényelmetlenné vált az őt megteremtő katonai vezetés számára, ezért Willardot, az egyik legjobb harcosukat küldik utána, hogy takarítsa el a szégyenfoltot.
Willard még odaadó szolgája a rendszernek, és elszántan veti magát a küldetésbe, ám az úton nemcsak teljes legénységét veszíti el, de állomásai során a háború értelmetlenségének olyan abszurd, groteszk megnyilvánulásaival kénytelen szembesülni, ami megérteti vele Kurtz átalakulásának okait, és mire célba ér, nem biztos többé küldetésének erkölcsösségében. Jó katonaként azért beteljesíti feladatát, megöli az ezredest, ám a zárójelenetben egyik kezében a véres macsétát, másikban Kurtz könyvét tartja, melyet ígéretéhez híven kész visszavinni az illúziókkal félrevezetett emberek számára a legmélyebb borzalom üzenetével.
A film egy saigoni bungalló szobájában kezdődik, ahol Willard izzadságban úszva fekszik a felette suhogó ventillátor forgásába révülve, miközben belső monológját halljuk:
“…egy hete vagyok már itt egy küldetésre várva. Egyre puhulok minden egyes perccel, amit ebben a szobában töltök, míg az ellenség minden egyes pillanatban erősebbé válik odakint. Ahányszor csak körbenézek, a falak mintha egyre közelebb jönnének…”
Ahogy felidézem a jelenetet és a filmet, megdöbbent a mostani utammal kapcsolatos rengeteg analógia.
Magam is itt izzadok egy ventilator alatt, várva egy küldetésre, és egy kanadai pszichológusnőre, akit még élőben soha nem láttam, csupán a Facebookról ismerem, és aki bolíviai körútjáról mágikus fonalakat mozgatva minden nap új embereket küld az utamba, új feladatokkal lát el, új helyszínekre irányít. Érzem, hogy mindez még csak ujjgyakorlat, puszta időtöltés arra várva, hogy egy hangsúlyosabb, sokkal fontosabb küldetés kezdetét vegye. És eközben a lelkem legmélyebb zugában érzem a várost körülölelő dzsungel sürgető éhségét. Naponta látom, ahogy az Ucayali folyó kígyózva hömpölyög a vadon felé, és némán üzen: – Gyere hát, már régóta várunk!
Még egy bigott materialista sem lenne képes elsiklani amellett a rengeteg “véletlen” esemény mellett, ami végül a világnak erre a távoli szegletére vezérelt. Kezdve egy kb 4 évvel ezelőtti látomással, amiben egy repülőgépen láttak Peru dzsungele felett repülni, pedig akkoriban a kontinens semmilyen kontextusban nem szerepelt jövőbeli céljaim között, majd egy évre rá az az amazonaszi sámáni ceremónia, amire véletlenségből keveredtem el, és ami olyan transzformatív élménnyel ajándékozott meg, hogy a teljes világszemléletem, életfelfogásom átstruktúrálta, és megszállottjává tett az ősi amazonaszi sámáni kultúráknak. Már csak hab a tortán, hogy megannyi sokoldalas, ám jószerével teljesen ignorált, vagy elutasított az amazonasz menti sámáni elvonulóközpontokkal folytatott levélváltásom után , végül a Facebookon totál “véletlenül” összeakadtam ezzel a kanadai hölggyel, aki épp saját elvonuló-központját építi és korábbi búvárvideóimat látván felkért, hogy készítsem el a bemutatkozó filmjét.
Ám tudom, hogy lényegében mindez csak körítés, színjáték. Legbelül egy sokkal magasabb vezérlőelv utasításait követve érkeztem ide. Feladatom van, és én ezt kész vagyok felvállalni.
Évek óta erre a feladatra várok, mert mint Neo a Mátrixban pár éve “véletlenül” felébredtem a való valóságra, és azzal a fájdalmas első igazi lélegzettel csak annyit tudtam kipréselni tüdőmből az emberiség mostani ledegradált vegetálását látva, hogy:
“EZ MEG MI A BÁNATOS SZAR?!”
Az emberi faj elképesztő válságát éli. Isten a paradicsomban nekünk ajándékozta a végtelen boldogságot, bőséget, harmóniát, örömöt, ám mi mohóságunkban ezzel nem elégedtünk meg és az élet fája helyett inkább a tudás fáját választottuk (mitöbb új istent kreáltunk magunknak, melynek a neve Pénz) és ahelyett, hogy élveztük volna az élet, a természet és a végtelen szeretet ajándékait, mi mindent szétszedtünk, analizáltunk, és abba az illúzióba ringattuk magunkat, hogy a tudás által egyre fejlettebb lényekké váltunk, miközben egyre többet felejtettünk el az ősi bölcsességekből és találmányaink zömével csak saját lustaságunkat szolgáltuk ki, miközben elvesztettük a harmóniát a természettel és önmagunkkal.
Ha a tudomány és a gazdaság előrehaladtával mi valóban a földi élet felsőbbrendű lényeivé fejlődtünk, mégis hogyan pusztult ki mára az óceánok és az erdők élővilágának a 90%-a (!!!!!!!), hogyan lehetséges, hogy az emberiség 99%-a életének a legértékesebb óráit bérbeadja hatalmas pénztermelő gépezeteknek, ahelyett, hogy a szeretteinek, vagy az álmainak élne? Hogyan lehetséges, hogy miközben a technológiai és kommunikációs vívmányok elméletileg lerövidíteni szándékoznak az emberek közötti távolságot, valójában érzelmileg, testileg, szellemileg egyre jobban elidegenedünk egymástól? Hogy lehetséges, hogy lassan belefulladunk a saját szemetünkbe és kemikáliáinkba? Ha olyan rohadtul bölcsekké váltunk, hogyan lehetséges résztvennünk egy olyan fogyasztói társadalomban, amelynek véges erőforrások mellett a végtelen gazdasági növekedés az alapja? Mikor vesszük észre, hogy az univerzum legnagyobb kollektív öngyilkosságára készül éppen fajunk?
Ebbe az esztelen pénzhajhászásba, és a fogyasztói életfelfogásba sikerült olyan mélyen beletekerednünk, hogy annak még a spirituális életünk is totális áldozatává vált. Kezdve a vallásokkal, amik a társadalmi kontroll egyik legkiemelkedőbb képviselőivé nőtték ki magukat. Feltalálták a bűn koncepcióját, magukhoz ragadva a bűnbocsánat privilégiumát, a cselekvési korlátok olyan armadáját zúdítva a szerencsétlen hívőkre, hogy azoknak alig marad az életükben valamicske mozgásszabadságuk. Mindeközben nagyvonalúan elsiklunk azon tény felett, hogy soha semmilyen eszme nem követelt annyi életet, mint amennyit a vallás nevében oltottak ki a világon.
Na jó, talán ez alól a Buddhizmushoz közeli vonulatok képeznek talán kivételt, mert ezek legalább odáig eljutottak, hogy, létezik valami nagy izé odaát, amit nem értünk, csak próbáljuk felfogni, és jobb ha nem nyírunk ki még egy bogarat sem, mert még az is kiderülhet, hogy a nyomi kis szöszmötölésével több jogot formálhat a létezésre, mint mi a csillapíthatatlan mohóságunkkal.
És akkor nézzük meg a modernkori spirituális világot, ami egész egyszerűen képtelen volt kitörni a materialista keretek közül és arcátlan összegekért kínálja a tudást, amivel azt ígérik, hogyTe majd mégis kitörhetsz, ja meg hogy sok pénzed lesz. Az emberek meg csak zabálják, döntik a hülyeségbe a pénzt, mert most ez a trendi, és még a hitelességgel sem törődnek túl sokat.
Amit én az elmúlt pár évben spirituális oktatás címén láttam ebben a világban, az még a Brian életébe se férne bele. Emberek a legősibb meditációs technikákat védetik le jogászokkal saját névre (Gizike Akasha olvasása, Jolánka jógája, stb.), a legaberráltabb emberek tartanak tantrikus képzéseket, kezeletlen traumákból soha ki nem gyógyult szociopaták tartanak párkapcsolati tréningeket, kórosan elhízott emberek terjesztenek tömegeknek ideális testsúly tanfolyamot frencsájzban, amit állításuk szerint közvetlenül a Nagyfőnöktől csatornáztak le a piros telefonjukon miközben harmadik kezet növesztettek. Dőlnek a csapból is a legfelsőbb beavatással rendelkező guruk, bőségkurzusokkal, társbevonzó meditációkkal, tudatfejlesztő táborokkal, miközben nem látni a körükben egyetlen egészséges, harmonikus párkapcsolatot, stabil anyagi hátteret, vagy egy olyan összeszedett tanítást, amit ne cáfolnának meg a következő mondatukkal. Egyik oldalon dől a feltétel nélküli szeretet, meg az egyperces ölelés, a másikon vérremenő acsarkodások nyilvánosban, azon hogy ki hozta be először a Namaste szót az országba. Egy paródia az egész, de tök mindegy, mert az emberek zabálják, és bármennyit készek kipengetni a legagyamentebb Herripotter sulikra is, mert elhiszik, hogy a tudatfejlődés valódi önmunka nélkül pénzzel megvásárolható, és így legalább tartozhatnak valamilyen közösséghez.
Egy világban, amelyikben az emberek elhiszik, hogy a pénz az isten, ne csodálkozzunk, ha minden spirituális vonulatnak a pénz az alapja.
De ettől ez még nem mentség, és egy ilyen világ számomra végtelenül beteg. Nekem pedig émelyeg a gyomrom egy olyan világtól, amiben mindenki egymásra, a körülményekre, vagy a kormányra mutogat, és csak kevesek hajlandóak belátni, hogy minden rendszert a benne lévő emberek tartanak életben, és ebből adódóan minden rendszer pontosan addig életképes, amíg a benne lévők elfogadják a szabályokat. A valódi változás az egyénből indulhat ki, de csak akkor ha nem vár mindenki a másikra.
Hát én nem vártam. Sok közösségben kerestem a választ, de valahogy mindig kikerültem minden körből, mert kényelmetlen kérdéseket feszegettem, amelyekre nem voltak kényelmes válaszok. Addig kerestem a választ a Valóságra és Istenre, míg végül egyetemi diplomával és 5-6 különleges tudást igénylő szakmával a zsebemben egy autókölcsönző cégnél kötöttem ki Angliában, ahol 6/7-10/24-ben bérautókból takarítottam más emberek szemetét, csutakoltam a sarat és kocsikat fuvaroztam a jóléti angol dzsentriknek.
Nemigen éltem meg korábban ennél spirituálisabb időszakot. Lényem legnagyobb mélységeit sikerült bejárnom a létező legnagyobb szellemi és lelki vákum közepén egy utópisztikusan eltévelyedett életfelfogású országban, ahol az emberek 90%-nak a világon semmi értéke nem maradt a pénzen kívül.
Nos úgy tűnik, ha Istent keresed, akkor olyan helyekre vezérel, ahol végül nincs más utad, mint rátalálni. Soha nem gondoltam, hogy egyszer személyesen fogok találkozni ezzel a felfoghatatlan lénnyel, nem gondoltam, hogy szóba fog állni velem, hogy válaszolni fog ha kérdezem, és hogy egyszer fel fogom fogni, mit is jelent Istennel együttműködve élni. De ott Angliában ez megtörtént, és azóta pontosan azt teszem, amit elvár tőlem. Tudom, hol és hogyan keressem, hogyan kapcsolódjak hozzá, felismerem, ha szól hozzám, értem azt a különlegesen összetett érzelmi-képi nyelvet, amivel kommunikál.
A fentebbi bekezdésekbe súlyos szavak kerültek, és soha nem is mertem volna leírni őket, ha ez a fennséges Lény nem erősített volna meg tartalmuk igazságában.
Ennek a Lénynek a vezetésével kerültem ide, aki tényleg tele van végtelen szeretettel, aminek a minőségét csak kevesen tudják felfogni és befogadni. Ez a Lény soha nem hitt az egyén bűneiben, soha nem haragudott senkire, mert ez esetben saját magára kellett volna haragudnia, hiszen mi mind a részei vagyunk. Soha nem fordult el senkitől, ezt a szivességet megtettük mi helyette.
Ő még mindig hisz bennünk, minden lelket visszavár az ősi ösvényre, és mindenkit örömmel tanít meg a hogyanra, aki valóban változtatni szeretne ezen a világon, az életén, és meg szeretné élni a valódi értékeken alapuló boldogságot.
Persze senki ne higyje, hogy ez sétagalopp. Több ezer évnyi kondícionált hülyeségtől nem lehet egyszerüen és fájdalommentesen megszabadulni. Saját magunkkal kell a teljes belső halálig és újjászületésig tartó harcot megvívnunk a célért, miközben a környezetünk többnyire őrültnek fog tartani, és próbál minden eszközzel visszarántani a jól megszokott büdibe. De ha a szándék valódi és tiszta, akkor ez a felfoghatatlanul csodálatos Lény minden szeretetével segíteni fog bárkit, aki válaszol a hívásra.
Én szintén Őt követtem ide Peruba, a dzsungelbe a lábam elé “véletlenszerűen” elszórt morzsákat követve, mert van itt valami titok, ami az ősi szent tudással kapcsolatos, amit már csak egy-két, világtól elzárt benszülőtt törzs őriz. Itt az ideje, hogy ez a tudás újra útjára induljon.
Én és még sok más kereső ezért vagyunk itt.
Willard sok iszonyatot látott, ahogyan magam is, és ő a borzalom könyvével tért vissza, hogy elrettentse az embereket. Én a boldogság üzenetéért jöttem. Ezért vagyok itt, ezt a feladatot vállaltam.
Aki innentől azt gondolja, megőrültem, nyugodtan lecsatlakozhat az ismerőseim listájáról, vagy csak nézegesse a fotóimat a vicces kommentekkel, és élje tovább a “normális” életét.
Egy olyan világban, amire nem is olyan rég ráébredtem, én már nem kívánok többé normálisak számítani. Megelégszem a boldogsággal is.
Tele vagyok izgalommal, és várakozással.
Izzadság csurog a homlokomon.
Suhog a ventillátor.
A dzsungel odakint vár.
Én pedig A Küldetésre várok…
3 napja, egy hete, évek óta…
Készen állok.
Aho!
A kaland folytatásához kattints ide: 2. rész
Az expedíció dokumentálására külön Facebook oldalt indítottam , melyen további izgalmas részleteket, képes beszámolókat találhatsz: Peru, Sámánok, meg amit akartok
Volner Miklós – emberész
Amennyiben szeretnél hasonló témákban tovább művelődni, időben értesülni előadásaimról, eseményeimről, programjaimról, iratkozz fel hírlevelemre, és/vagy kapcsolódj Facebook zárt csoportomhoz!