Naplóbejegyzések az amazonaszi dzsungelek őslakos sámánjainál tett expedíciómból – 2. rész
Az előző részt itt olvashatod el: 1. rész
Ősapáink lélekbora és gyógyító álmai
(avagy lélekgyógyászat egy shipibo sámáni szertartáson)
Ünnepélyes csendben baktattunk a törzs egyik vezetőjét követve az alkonyodó trópusi égbolt alatt. A dúsan burjánzó bozótosból tücskök ciripelése, madarak bugyborékoló kacagása, óriáskabócák szirénázó harsonázása hallatszott, míg az avar surranó neszezéssel adta tudtunkra a trópusi erdő éjszakai műszakváltásának kezdetét. Az indián papucsa egykedvűen flakkogott, kistermetű gazdája zömök felsőtestét könnyedén himbálta, ahogy a vörös föld göröngyei közt egyensúlyozott.
Távolodván a falutól, a családok zajai tompa duruzsolássá halkultak, míg végül belevesztek az éji bogarak koncertjébe.
Hónunk alat hálózsákok, kispárnák susogtak, tiszta víz kluttyogott a kulacsokban.
– A ceremónia titkos és bizalmas dolog, ezért a malokát távol építettük fel a falutól. – magyarázta vezetőnk, mintha megérezte volna a hosszú caplatás miatt érzett meglepetésünket. Váratlanul tisztássá nyílt szét az ösvény, melynek közepén köralaprajzú, pálmalevélsipkás épület, a maloka terpeszkedett apró cölöplábain. Körbefutó tágas ablakait csupán szunyogháló fedte, egyetlen bejáratát fájdalmas nyikorgással tárta fel a napbarnította, ráncos kéz.
Odabent shipibo motívumokkal gazdagon díszített hosszú ceremóniális öltözetben, felállva fogadott bennünket a sámáncsalád három generációja. Sámán nagyapó, a jelenlegi sámán és asszonya, valamint háromévesforma kislányuk. A terem közepén egyetlen gyertya lángja vetített aranyló fényjátékot a falakra. A gyermek jelenlétén először igen meglepődtem, hiszen nem tartottam gyerekeknek való élménynek, ahogy egy tucat felnőtt látomásos delíriumban zokogva, nevetve, hörögve okádja démonait az eléjük helyezett küblikbe.
Ám ahogy elhelyezkedtem matracomon és lassan megérkeztem a családias energiájú térbe, valahogy elkezdtem egészen megnyugtatónak találni a jelenlétét.
Miért is ne lehetne közöttünk? Miben lenne ez a tevékenység más mint az összes többi, amit a faluban tett vendégeskedés közben láttam? A törzs tagjai gyakorlatilag minden tevékenységüket szoros együttlétben végzik legyen szó halászatról, táncról, ünneplésről, étel készítésról, lakomáról, vagy munkáról. A gyerekek és az öregek éppolyan szerves részét képezik a mindennapi aktivitásoknak, mint az életerős felnőttek. A test természetes tisztító-ürítő folyamatai (harákolás, köpködés, tisztálkodás, vizelés, stb.) éppúgy természetesnek számítanak itt, mint az evés, a játék, vagy a termés betakarítása, hát miért ne számítana éppoly természetesnek a lélek tisztulási procedúrája egy olyan közösségben, ahol ezt évezredes hagyományként tartják életben?
A családon kívül, a maloka köre mentén csillagalakban elhelyezett matracokon egy falubéli asszony és egy férfi, négy fős háromnemzetű kis csoportunk és egy nemzetközi nonprofit támogatói szervezet munkatársai kuporogtak. Utóbbi kettő egész napos programunk megszervezésében vállalt fontos szerepet, és jelenlétük megnyugtató érzéseket keltett bennem, minthogy passzív megfigyelőként a biztonságot jelentették számomra (értem ezalatt azt az elkerülendő helyzetet, melyben a víziókban elmerülő delikvenseknek esetleg arra támadna kedve, hogy amúgy mezténlábasan belevessék magukat az éjszakai dzsungel sűrüjébe).
Mikor elcsendesedtünk, a sámán felállt és kellemes baritonján röviden tájékoztatott bennünket a szertartás menetéről, majd lekuporodott családja mellé és édesapjával együtt szertartásosan rágyújtott egy mapacho (dzsungeldohány) pipára. Miután csendesen kipöfögték magukat, s az aromás füsttel hussantgatva megtisztították a teret az ártó szellemektől, a sámán átadta pipáját asszonyának, majd a férfiak tenyerükbe öntött Aqua Floridával (szakrális virágkivonat) rituálisan megkenték arcukat, tarkójukat és a szájukba vett esszenciát körbeporlasztották a jelenlévőkre.
Ezután a sámán lecsavarta az ayahuascás flaska kupakját és halk fütyüléssel tisztító, védelmező dallamot sustorgott a barnás szirupra. Apró poharat kerített markába és kitöltötte az első adag lélekbort. Átnyújtotta asszonyának, aki felszolgálta azt az első résztvevőnek. Lassacskán hozzám is elkerült az aprócska pohár, amit homlokomhoz emeltem és egy rövid imában belesugároztam a szándékot, amivel a szertartásra érkeztem. Kértem stabil kapcsolódást, gyógyító tisztulást és kitágult érzékelést a Teremtőtől, valamint útmutatást a párkapcsolatommal és az életfeladatommal kapcsolatban, tekintettel arra, hogy bár abban biztos voltam, hogy angliai “számüzetésünk” ezzel az úttal a végéhez érkezett, mégsem jelent meg bennem tisztán a perui kaland befejezése utáni ösvény, amelyre rá kellene lépnem.
Határozott mozdulattal lehúztam a sűrű, borzalmas, erjedt melasz ízű szirupot, és habár a gyomrom határozottan tiltakozott a yagé befogadása ellen, tudomásul vettem, hogy túlléptem azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút.
Miután minden vállalkozó szellemű résztvevő kiürítette poharát, a terem elcsendesedett, a sámán elfújta a gyertyát, amitől a malokára súlyos sötétség nehezedett, míg a levegő élesen vibrált a természet éjszakai lényeinek elektromosan zsivajgó kakofóniájában…
A medicína hatására várva elmerültem gondolataimban és az aznap ért élményekben. Újra átéltem azt a sokkoló meglepetés és örömérzetet, amit ezeknek a kedves, egyszerű, szeretettel teli embereknek a lelkes fogadtatása váltott ki bennem. Ahogy befordult a kocsink a faluba, ahol a díszes népviseletbe öltözött shipibo falubéliek kendőzetlen izgalommal vettek körül bennünket, ahogy zenélni, dobolni, táncolni kezdtek, ahogy két kézzel rángattak bennünket a kör közepére, mint valami felizgatott gyereksereg, akik végre megmutathatják a műsort, amit hónapokon át gyakoroltak anyáknapjára.
Aztán eszembe jutott Fredi, a fiatal indián fiú, aki ugyanezzel a lelkesedéssel vonszolt kézenfogva a folyó felé, hogy megmutassa halásztudományát.
– Senior Miki! Senior Miki! Vamos, vamos!
A fülemben csilingelt még az a sok őszinte, szívből jövő nevetés, amit aznap hallottam. Éreztem a számban a parázson sült piranja fantasztikus sós ízét, orromban a füst illatát, és láttam a körülöttünk eszegető férfiakat, nőket, gyerekeket, akik kíváncsi, vidám pillantásukat még evés közben is rajtunk tartották. Mekkora vendégszeretet, mekkora tisztelet sugárzott felénk!
Láttam magam előtt a férfiakat, akik olyan könnyedséggel végezték a legmegterhelőbb munkákat is, ahogy egy festő pingál az ecseteivel. Láttam a nőket cipekedni, tüzet rakni, mosó-lavórok felett görnyedni olyan méltósággal, amit a nyugati világban elvétve sem találni még a legmagasabb pozícióban díszelgő hölgyeknél sem.
Mindenki tisztában volt önmagával. Mindenki pontosan tudta mi a szerepe a közösségben, és látszott, hogy abban mindenki tökéletes egyensúlyban a helyén is van. A gyerekek csendesek és tisztelettel teliek voltak a felnőttek közelében. Egyiket se kellett ajnározni, vagy rendre inteni. Ételosztásnál a gyerkőcök automatikusan sorokba rendeződtek és türelmesen várták az adagjukat, de csak azután, hogy minden felnőtt megkapta az ételét. Tudták, mi a tisztelet, tudták, hogy hol helyezkednek el a törzs fontossági rendszerében, ahogy azt is tudták, hogy mindenkinek jut elég.
Egész álló nap olyan érzésem volt, mintha a falut valami láthatatlanul vibráló erőtér venné körül, ami a tárgyiasulatlan szeretet rezgésébe burkolja a bennelévőket. Olyan érzéseim voltak, mint még soha, semmilyen közösségben. Mintha egész nap egy hallhatatlan szép dallam szállt volna a levegőben, amit a szívem valahonnan réges, réges, régről maga is ismert, és most önkéntelenül bekapcsolódott ebbe a gyönyörű dalba. Éreztem, ahogy a szívem együtt énekel a földdel, a fákkal, a madarakkal, a rovarokkal és ezekkel a tisztaszívű, önzetlen, vidám emberekkel. A csodát éltem meg aznap, és nagyon észnél kellett lennem, nehogy egy elrejtett rezdülését is elmulasszam.
Mintát láttam magam előt. Mintát az életre, az együttélésre, a szeretetre, az egyszerűségre, a boldogságra, a tisztaságra, a természeti harmóniára, és egész nap éberen figyeltem, mert tudtam, hogy a titkos recept, a gyógyír a nyugati világ emberének hanyatlására valahol ott lebegett a levegőben arra várva, hogy felismerjem, és elvigyem magammal a szívemben csempészve át a tengeren túlra.
Ahogy elmerültem a gondolataimban, hirtelen megláttam az óriáskígyót, amit délután a kezemben tartottam. Fluoreszkáló ragyogással, lebegve közlekedett az éteri térben, mintázata bonyolultabbá, színei élénkebbé, gazdagabbá váltak, de felismertem az energiáját. Ugyanaz a kígyó volt. Egy pillanatra megállt, a szemembe nézett és szavak nélkül megköszönte, hogy késemmel megszabadítottam a halászháló szorításából, majd ennyit mondott: – Most már figyelj! – és lassan eltekergőzőtt a sötétlő semmibe.
És valóban… Ahogy visszahoztam tudatosságom a nap eseményeiből a jelenbe, felismertem, ahogyan változni kezd a tér, ahogy feloszlik a valóság illúziójának a szövete, és lassan beleereszkedem a Való valóságba. Ismerős érzések jártak át, hiszen az elmúlt öt évben már volt szerencsém néhány alkalommal ellátogatni ebbe a világba a legkülönbözőbb technikákkal. A szent tér tanításait nem most először fogadtam magamba…
Emlékszem, mennyi fájdalom égett még bennem az első találkozásomkor. Ayahuasca Mama az élet örökkön áramló folyójáról tanított akkor, amely csodálatos szivárvány színekben hömpölygött át az Univerzumon. Megmutatta, ahogy életem egy darabkájába, mint egy sziklába kapaszkodva kétségbeesetten próbálok ellenállni ennek a csodálatos, szeretettel teli áramlásnak. Mutatta elfehéredett, görcsbefordult ujjaimat, amiből megértettem, hogy a fájdalmat csak magamnak köszönhetem, mert az élet tiszta szeretet, aminek képtelenség (és ostobaság) ellenállni, mert gyönyörteli tájakra vinne még tovább, ha hagynám, és minden fájdalmunk az életben csupán abból származik, hogy valami értelmét, idejét vesztett dologba, élménybe, emberbe kapaszkodunk végkimerülésig, csupán azért, mert nem merünk túllépni az ismert dolgok határain, bízni az életben és a gondviselésben, hogy a következő élethelyzet is csodálatos, sőt csodálatosabb lesz, mert életünk minden pillanatában végtelenül szeretve vagyunk odafentről, és Isten azt akarja, hogy örömben éljünk.
Ayamama megtanított arra, hogyan fogjam fel, hogyan értsem meg Istent, megmutatta mit jelent a teremtés, megértette velem, hogy a kétpólusú fogalmaknak, mint a jó és a rossz, Isten világában nincs semmi jelentősége, mert Isten nem a negatív és a pozitív minőségeiben létezik, hanem a nincs és a van végletei között, hiszen Ő maga az Ige (a teremtő szándék), amely a Semmiből megteremtette a Létezőt. Ennél fogva egy emberi élet értékét nem azzal méri, hogy az illető jót, vagy rosszat cselekedett, hiszen ezek a fogalmak viszonyítási pont nélkül maradnak a szent térben, hanem azzal, hogy az illető felismerte e a szerepét, feladatát, amivel a földi világba küldték dolgozni, és életében asszerint cselekedett, vagy passzívan vegetált valamilyen megrekedt helyzetben. Megtanították, hogy Isten a hatalmas drámákért rajong, hiszen ezekben termelődnek katartikus, extatikus érzelmi energiák, szándékok és cselekvések melyek sokkal távolabb esnek a Semmitől, mint a passzív, vegetáló életvitel, és közelebb állnak a Mindenhez, ami Isten maga. Egy drámához pedig szereplők kellenek: hősök, galádok, gonosztevők, segítők, zenészek, táncosok, művészek, szörnyetegek, szeretők, áldozatok, tolvajok, hírnökök, és varázslók. Egyikük sem jó, vagy rossz Isten szemében. Ő kiosztotta a szerepeket, és csak az érdekli, játszol e tiszta szívedből a darabjában, vagy a színpad szélén ücsörögsz a lábujjadat bámulva. Megtanultam, hogy mindíg a szívemet kövessem, merthogy Isten mindenkinek a szívébe rejtette el a feladatát. Ha a szíved nyitva van, áramlik, örömben él és dalol, akkor tudod, hogy jó úton jársz, ám ha bezárult és sajog, akkor letértél az ösvényedről. Ennyire egyszerű. A szíved az iránytűd, és az életben kizárólag a szíved hangját kell követned, ha Istennel, Istenben akarsz élni. Ezt senki nem fogja megtenni helyetted, még Isten sem, ebben adott mindenkinek szabad akaratot: eldöntheted, hogy a szíved szerint élsz, vagy elvesztegeted az életed. Megsúgom, ha az elsőt választod, azt Isten nagyra értékeli, hatalmas kapukat tár ki előtted, és neked más dolgod sem marad, mint végigsétálni egy izgalmas kalandpályán. A második döntést könnyebb meghozni, de az az út pokoli fájdalmakkal jár.
Máskor a női-férfi minőségekről, a bennük rejlő erőről, a két energia egymás iránti tiszteletének és alázatának fontosságáról tanítottak. Megmutatták, mekkora erő van mindkettőben, és hogyan képes meghajolni a két minőség egymás előtt. Megtapasztaltam a két erő áramlását, eloszlását, fény és árnyékoldalait saját belsőmben, és megtanultam hogyan éljek a két különböző energiával úgy, hogy az harmónikus egyensúlyban legyen a párkapcsolatommal, és támogatólag hassanak céljaim megvalósításában. Csodálatos képekben, táncban és zenében élhettem meg a női energia megtartó, tápláló erejét, amely szárnyakat ad az útkereső, bátor, harcos férfiasságnak, amely ugyanakkor védőpajzsot tart a nő finom energiája fölé, kardjával védelmezi, és kézenfogva vezeti Isten színe elé.
Volt, hogy a szent téren belüli tudati navigációra tanítottak, hogy elkerülhessem a sötét, démonikus útvesztőket, és vezetni tudjak másokat, mint anno búvártanítványaimat a tengerek mélyére, de persze azért voltak rázós utak is, mikor elmúlt életeken át nézhettem végig harcaimat a fény oldalán, melyekben hol győztem, hol elbuktam. Nagyon élesen él bennem a kép, ahogy keresztes lovagként egy győzelmes csatát követően véres kardomra támaszkodva keservesen zokogtam levágott ellenségeim véres tetemei felett, mert ráébredtem, hogy Isten zászlaja alatt a lehetséges legnagyobb bűnt követtem el a Mindenható ellen annak a rengeteg életnek a kioltásával. Rögtön ezután egy jövőbeli létezési síkon test nélküli tudatként irányítottam bolygó méretű pusztító gépezeteket egy galaktikus méretű csatában az esszenciális gonosz ellen, miközben valahol azt is megértettem, hogy a háború lényege nem valamely fél győzelme, hanem a harc önmaga, a fény és a sötétség örök feszültsége és kisülése, amely szükségszerű a létezés fenntartásához, így valójában ebben a harcban sem léteztek jók, vagy rosszak, csupán felek, akik energiát szállítottak a Teremtőnek a Mindenség fenntartásához.
Lelkileg még megterhelőbb volt az az érzés, mikor elrepítettek az Univerzumon túlra a megvilágosodottság szuperpozíciójába, ajándékként az áldozatért, hogy felajánlottam életem Isten szolgálatára. Ez a hely valahogy kívül esett időn és téren, és minden világon, ám mégis kapcsolódott az összeshez és hatalmas erejű kékes fényű energiagömbjéből akaratom szerint tekinthettem ki az adott korok megfelelő Mesterének szemein át, így megtapasztaltam Buddha, Jézus és más megvilágosodottak érzéseit, megértettem hogyan érzékelték a körülöttük lévő világot. Habár ez gondolom, roppant izgalmasan hangzik, azért egyben lelkileg az egyik legmegterhelőbb tapasztalás volt életemben, ami abból adódott, hogy egy ilyen tudatállapotban tökéletesen tisztában kerülsz a ténnyel, hogy minden, amit valaha valóságosnak, igaznak hittél, beleértve az egész életedet, a szeretteidet, mindössze illúziók csupán, ahogy ezek a nagy Mesterek sem léteztek soha, csupán ez a szuperpozíciós energiagömb, amin keresztül Isten kukkant bele gondolati, érzelmi teremtésének komplex világába, s látja visszatükröződni önmagát. Ezután az élmény után úgy érezte magát a lelkem, mintha tartósan ipari áramot vezettek volna át rajta. Hónapokig tartott megérteni, helyükre tenni az ott átélt érzéseket.
A kitágult tudat tapasztalatainak komplexitása miatt borzasztó nehéz pontos, érzékletes leírást adni mindenről. Kicsit olyan, mintha az ember aranyhalként élte volna addigi életét egy vödörben, majd hirtelen egy üveggömbbe tennék és kiraknák a Nagykörútra. Mikor visszaraknak a vödörbe, Te hogyan mondanád el, amit egy nap alatt láttál a többi aranyhalnak, akik egész életükben nem láthattak mást, mint a vödör szürke falát?
Minden ilyen utazáson voltak ésszel felfogható dolgok, de voltak üzenetek, amiket csak a szívemmel tudtam megérteni. Sokszor ez az egyetlen segédeszköz, mert a kitágult tudat a világ felfogásának olyan dimenzióit képes befogadni, amelyekben a fizikai lét szűk fogalomtára nem talál kapaszkodót. Ennek ellenére hamubasült pogácsaként minden alkalommal óriási energetikai, érzelmi tölteteket, praktikus bölcs tanácsokat kaptam, melyekkel képessé váltam újraértelmezni, átkeretezni egy-egy nehéz élethelyzetemet, és volt erőm fordítani egy nagyot életem kormánykerekén, hogy újra jó irányban vitorlázzon a hajóm.
Kíváncsian vártam hát, milyen tanításokat hordoz az út ez alkalommal, és az a körülmény, hogy a medicinát saját földjén, saját szolgálói, készítői segítségével fogadom magamba, jelent e vajon bármi változást odaát, a szakrális térben.
Miután az óriáskígyó magamra hagyott, visszahoztam tudatosságom a jelenbe és figyeltem, ahogy a fizikai sík valósága lassan feloldódik a magasabb valóság hálószerű, vibráló szövetében. Miközben áhitattal figyeltem a szövet állandóan átalakuló shipibo mintás motívumait, egyszer csak éreztem, hogy megérkeztem az “odaátba”. Jó érzés volt újra a kékes fényben lebegni, hallgatni a a duruzsoló elektromos vibrálást, érezni az éteri közeg simogató hűvösét, hallani saját szívem, lélegzetem visszhangzó hullámait.
– Mehetünk? – kérdezte Ayamama valahonnan a tarkóm mögötti térből.
– Készen állok. – feleltem.
– Fókuszról, perspektíváról fogsz ma tanulni. – mondta, majd színes képekkel töltötte meg a teret.
A képek olyasfélék voltak, mint azok a trükkös fraktálábrák, melyeket megfelelő módon szemlélve térhatásúnak érzékelünk. Néztem őket, de semmi értelmezhetőt nem találtam rajtuk.
– Vidd hátrébb a tudatod fókuszpontját! – mondta.
– Nem tudom, hogy kell.
– De tudod. Mindig is tudtad, csak elfelejtetted. Ne gondolkozz, csak csináld!
És valóban, ahogy teljes koncentrációmat belevittem, valami megmoccant az agyamban, valami hátrébbcsúszott, kiélesedett és egy éles fénycsóvát vetett a képre harmadik szemem prizmáján át. Hirtelen élő, mozgó képpé változott az addig értelmetlen fraktál ábra. Gyermekkorom egy emléke elevenedett meg előttem.
– Jól van, így csináld tovább, ez a lényege!
Nem tudnám megmondani mennyit, csak arra emlékszem hogy rengeteget kaptam ezekből a képekből, és mindegyikkel kapcsolatban ugyanez volt a feladat: megmozdítani az agyamnak azt a rejtett tudati “izomzatát”, ami olyan perspektívából engedi látni az életem, ami értelmezhető számomra. Egy idő után rettenetesen elfáradtam a munkában, és a homlokom közepe is fájdalmasan égni kezdett.
– Most pihenj! Kicsit engedd, hogy mi dolgozzunk!
Surrogva apró gyógyító entitások érkeztek körém, mint a kollibrik, és valamilyen húsítő esszenciával átmosták, balzsamozták, gyógyították harmadik szemem, míg a fáradság és az égés teljesen megszűnt, majd varázs szóra mind szétrebbentek.
Elsötétült minden és a távolban valami emberforma alak körvonalazódott homályosan.
– Folytassuk! – mondta Ayamama – élesítsd ki a képet, de most használd a lencséket is!
Hirtelen több optikai lencse is megjelent előttem random távolságokra lebegve egymástól. Bármelyikre irányítottam a figyelmem, a tudatomban megjelent egy minőség, amit az adott lencse hordozott. Volt barátság, biztonság, szenvedély, hűség, öröm, szexualitás, anyaság, szépség, erő, támogatás. Legalábbis ezekre emlékszem.
– Nem tudom, mit kell tennem. Segíts!
– Állítsd egy vonalba őket a harmadik szemed előtt, hogy az előtted lévő homályos képet egyszerre lásd az összesen át! Ugyanaz a feladat. Vidd hátra a fókuszod, csak most vigyél bele több energiát!
Nagyon igyekeztem, hogy teljesítsem a feladatot. Azt éreztem, hogy az erőfeszítésbe a teljes bennsőm beleremeg. Eszembe jutott a régi reflexíjam, és valahogy behelyettesítettem a mozdulatot azzal, ahogy az ideget feszítettem, miközben a figyelmem a célponton tartottam.
Működött. Ahogy a fókuszom fokozatosan hátrébb vittem egyre összpontosítottabb figyelemmel, a lencsék elkezdtek elmozdulni egy közös tengely irányába, amely tengely a fókuszpontomat a harmadik szem prizmáján át a célképpel kötötte össze. Elképesztő energiát kellett koncentráltan összegyűjtenem, mire minden lencse egy tengelyre került, de végül a helyén lebegett mind, és a homályos alak kiélesedett.
Reni volt az, a kedvesem. Gyönyörűen, ragyogóan, szerelmesen, rám és a döntéseimre várakozva.
Olyannak láttam őt akkor, ahogyan még sohasem, és hirtelen megértettem, megéreztem, hogy a rá irányított megfeszített figyelmem energiája nem más, mint a szerelem, amit érzek iránta.
– Látod már az asszonyodat? Akarod őt mindíg így szeretni?
– Akarom! – mondtam.
– Érted már, hogy ehhez neki semmit nem kell tennie? Érted, hogy egy embert csak akkor vagy képes így érzékelni, ha a rá fordított figyelembe minden energiádat beleadod? Ez a szerelem megtartásának a titka egy életen át! Érted?
– Értem. – mondtam sírva.
És ezzel az ösvény lezárult. Azonnal új térbe helyeztek át. Felfogtam a leckét, haladjunk tovább.
Így megy ez odaát…
Sötét lett újra. Vak sötét, ami szokatlan volt számomra, hiszen a szakrális térben hozzászoktam a fénylő, színes mintázatok vég nélküli váltakozó burjánzásához. Mintha az üres sötétség valami hatalmas dolog előkészületét hordozta volna magában. Éreztem a magasfeszültségtől reszkető teret. Valami óriási készülődik megmutatni magát.
– Lélegezz! – szólt rám Ayamama, és akkor ráébredtem, hogy egy ideje valóban épphogycsak felszínesen szuszogtam. Mélyet lélegeztem a vibráló tér levegőjéből, ami úgy hatott rám, mint a kristálytiszta forrásvíz a sivatag vándorára.
Valaki mélyrőljövő öklendezéssel kipurgálta magából felszínre került belső démonait, és az öreg sámán két hussantással elhajtotta a nemkívánatos entitásokat. Az öregember hosszú, hörgő sóhajtással teleszívta tüdejét a föld gyógyító energiájával, és lassú kántálásba kezdett. Pár ütemet követően fia is csatlakozott hozzá gyors, ritmusos, vibráló jajgatással. Apa és fia hangja egybefonódott és indákként tekeregték körbe a szakrális teret.
És akkor megpillantottam. Először csak valami kékes derengést észleltem magam előtt, ám akkor már szinte rutinosan hátravittem a fókuszpontom, és megláttam azt a óriási lényt, ami hatalmasabb volt mint bármilyen hegy, amit valaha láttam. A lény monumentális fekete trónuson ült szemek és más érzékszervek nélkül, mozdulatlan bénaságban. Hatalmas testének körvonalát a bőre mintázatát alkotó nyomtatott áramkörökre emlékeztető kék fénnyel izzó, pulzáló szövevényes vonlalak sűrű rendszere világította be. A kéken fluoreszkáló alak folyvást változó mintázatának folytonosságát csak a csakrapontokon tündöklő fényes, színpompás, szikrázó drágakövek törték meg. Tudtam, ez a lény mióta létezett, nem mozdult meg soha. Nem volt szeme, sem szájnyílása, ahogy fülei és más érzékszervei sem. Ez a lény befelé létezett, grandiózus testéből milliárdnyi atomreaktor erejét meghaladó energia sugárzott zizegve, ami a legmélyebb alázat érzésével töltött el. Ekkor felismertem ezt a fennséges entitást: az esszenciális Semmi trónusán ott magaslott előttem Vagyok Aki Vagyok, Az Egyetlen Létező, az Ige, maga a Teremtő Isten!
Pisszenni sem mertem. Habár tudtam, hogy befelé él és végtelen elméjének teljes koncentrációjával legcsodálatosabb kreációja: az Élő Világegyetem fenntartásán dolgozott, mégis féltem, hogy a legkisebb rezdülésemmel megzavarhatom a szemem előtt zajló lenyűgöző belső folyamatok vibráló nyugalmát. Felfogtam, hogy az egész Univerzum, benne az összes élőlénnyel, lélekkel, kaviccsal a legapróbb kvantumfizikai részecskével és rezdüléssel ennek az óriásnak az elméjében létezik, táncol, dalol, kering, aki magatehetetlenül ül éjsötét trónusán maga által teremtett segítői gondviselésére bízva.
Ahogy ez az érzés átfutott bennem, hirtelen megláttam a csakrapontok körül szorgoskodó, repdeső, méretéhez képes muslinca nagyságú lényeket. Állítanom kellett a fókuszomon, hogy jobban lássam őket.
Lelkek voltak mindannyian. Amint egyenként megfigyeltem őket, láthattam életüket, hivatásukat a fizikai sík kivetülésében, és ez a részük szinte semmit sem érzékelt abból az áldozatos munkából, amit Isten mozdulatlan teste mellett töltöttek a csakrapontok tisztántartásával, energetikai töltésével. Lényük ezen része, amely a létező legszentebb szolgálatot végezte, fizikai kivetüléseik Felsőbb Énje volt.
Ahogy figyelmesebben megnéztem, elkezdtem rendszert, összefüggést találni az adott csakrákon dolgozó gondozók fizikai kivetüléseinek hivatásai között. A korona csakránál megvilágosodott mesterek serénykedtek, a harmadik szemnél asztrozófusok, jövőbelátók, meditációs mesterek, a torokcsakránál művészek, zenészek, írók, költők szorgoskodtak, a szívcsakránál terapeuták, gyógyítók, táltosok, sámánok, zeneszerzők, a napfonatnál trénerek, motivációs előadók, coachok, közösség vezetők, a szakrális csakránál kreatív tanítók, tantrikus-, párkapcsolati trénerek, kurtizánok, művészeti oktatók, a gyökér rubinszínű drágakövénél természetgyógyászok, füvesemberek, földművesek, gazdák, termelők, és voltak olyanok is, akik váltakozva több területet is gondoztak egyszerre.
– Kik ezek a lelkek? – kérdeztem.
– Angyalok. – mondta Ayamama.
– De hát hogy lehetnek emberek is egyszerre?
– Úgy, hogy félreértitek az Angyalság fogalmát. Az Angyalok nem lények. Angyalnak lenni hivatás. Azt jelenti: Isten szolgálója, gondviselője. Nézd meg milyen sokan vannak! Földi életükben a legtöbben nem is tudják, hogy azok, de a Felsőbb Énjük igen. Lényük legfelsőbb kivetülése kötelezte el magát erre a szent feladatra. Ahogyan a tiéd és a párodé is.
– Tessék?!
– Mégis mit képzeltél? Ebben az életben, ahogy az előzőkben is, attól a perctől, hogy tudatodra ébredtél szüntelenül Őt kerested, mindig hozzá akartál kapcsolódni, megérteni, a lelkedbe fogadni, elköteleződni mellette, csakúgy, mint a kedvesed. Szerinted mindez csupán véletlen?
Megszólalni sem tudtam.
– Nézd meg, keresd meg a mintázatodat, ott serénykedsz a torok és a szívcsakra körül, ahogy a párod is.
És valóban. Ahogy felismertem saját energetikai mintázatomat meglepetésemre megláttam önmagam ezéletbeli fizikai kivetülését feküdni a malokában a trópusi égbolt alatt. Sokkoló érzés volt kívülről és belülról visszanézni önmagamra. Ez annyira bonyolult tapasztalás volt, hogy elmével szinte képtelen voltam felfogni.
– Most már talán azt is megérted, miért nem mehetsz vissza tovább sofőrködni Angliába. – szólt tarkómban a szellem – Vissza kell mennetek a hazátokba, ahonnan az igazi erőtök fakad. Telepedjetek le, ahol bőségtől sugárzik a föld, egészségesek a vizek, gyógyítóak a fák és a füvek, erősek az állatok. Hozzatok létre egy központot a Természet lágy ölén és lépjetek szövetségre vele, hogy védelmezze a szakrális teret, amivel átszövitek az otthonotokat. Tartsátok ébren a tüzet, öleljétek magatokhoz a köveket és az agyagot, készítsetek testet-lelket tápláló egészséges ételeket, énekeljétek, zenéljétek Isten dalait, engedjetek be mindenkit, aki Istenre szomjazik és űzétek ki bottal, ki csak az energiátokra fenekedik. Ez a feladat. Térjetek haza, és eresszetek erős, megtartó gyökeret. Szolgáljatok, gyógyítsatok, tanítsatok, meséljetek, zenéljetek, énekeljetek, szeressetek és higyjetek.
– De hát még fontos lenne pénzt gyűjtenünk…
– Ne foglalkozz a pénzzel. Azt bízd Istenre. Szüksége van rátok, meg fogja oldani. Menjetek haza!
Az ösvény újra bezárult, és bennem csak a látomás letaglózó ereje dolgozott tovább. Az öreg sámán már javában az életöröm ikaróit zengette, ami gyógyírként hatott feldúlt, zaklatott lelkemre. Parancsot, feladatot kaptam. Megint mindent fel kell adnom, meg kell változtatnom az életemben, de nem tehetek mást. A szívem, a lelkem már réges-rég elköteleztem a Fénynek, hát mennem, mennünk kell vissza, haza… Vár a feladat.
Valamivel később, ahogy a bor kezdett kitisztulni a vérünkből a sámánok fáradt, szeretettel teli hangjukon elköszöntek a résztvevőktől: – Buenos noches! Gracias amigos! – majd halkan lépkedve elvonultak bungallóikba, hogy álomra hajtsák bódult fejüket.
Lassan feltápászkodtam, és remegő lábakon kitántorogtam a legszikrázóbb csillagfényes éjszakába, amit valaha láttam. Ott áltam kavargó érzelmekkel a lenyűgözően parázsló, hatalmas Tejút alatt, a maloka falának támaszkodva, amikor hirtelen felismertem, hogy a shipibo hímzések szimbólumvilágának a kellős közepén állok, hiszen a maloka a napkerék, a közösség, a család belső köre, és azon kívül ott az egész csillagos Univerzum, a végtelen lehetőségek, a varázslat, a csodák tengere!
Ez a felismerés összekötötte bennem a napközbeni események keltette szeretettel teli érzéseket, a látomásban kapott feladattal, és akkor megértettem, hogy a ceremónia nem este kezdődött, hanem egész álló nap tartott, onnantól, hogy megérkeztünk. Nem csak a küldetést kaptam meg, de ennek a csupaszív, egészséges benszülött közösségnek az energiamintázatát is. Ezt a mintázatot kell a szívemben megőriznem, majd otthon beleszőni a helyünkbe! Az reveláció oly hatalmas hála és alázat érzésével töltötte fel a szívemet, hogy az túlcsordult, és gyöngyei az arcomon peregtek tovább.
A csoport egy tagja lassan mellém botorkált, és lenyűgözve bámulta velem csendben az ezerszínű csillagokat, majd megveregette a vállam, és azt kérdezte:
– Mire gondolsz, amigo?
Csak csóválni tudtam a fejem, és halkan felnevettem:
– Hát arra: hogy fogom mindezt otthon az embereknek elmesélni!
Az égbolt alja lassan derengésnek indult, és a falu felől felharsant az első kakasszó.
Új nap, új ösvény kezdődik megint…
Epilógus:
Az ayahuascával foglalkozó tudományos világ a mai napig is csak merész találgatásokra támaszkodik azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy vajon a leletek szerint több ezer évvel ezelőtti ősközösségekben élő ember hogyan választotta ki mintegy 80 000 növényfaj közül pont azt a kettőt, ami a tudatban ekkora transzformációs hatást képes kiváltani. Élelmiszercélú kísérletezésről szó sem lehet, hiszen a két növény (egy kávécserje féle bokor levele, és egy fás kúszó inda) gasztronómiailag külön-külön is kifejezetten pocsék élményt nyújtanak, ám összefőzve szinte kín az elfogyasztásuk, a főzet semmilyen tápértéket nem képvisel, ráadásul erősen hashajtó hatású. Mi vette rá elődeinket, hogy ezt a borzalmat 3-4 napon át rotyogtassák, szűrjék, desztillálják, majd magukba diktálják az elkészült barnás, szemcsés, sűrű trutymót, melynek hatására többnyire a legmélyebb, legsötétebb félelmeinkkel, árnyoldalunkkal szembesít bennünket?
A főzet egyik komponense a chakruna bokor levele, amely a víziókért felelős DMT molekulát tartalmazza. A DMT egy természetes vegyület, amely számos növényben, állatfajban, és az emberi agy tobozmirigyében is folyamatosan termelődik, ám hatását azért nem érzékeljük, mert a gyomrunk egy erős enzimet termel, amely azonnal lebontja a szervezetben keringő anyagot. A főzet másik komponense, az ayahuasca inda azonban olyan vegyületet tartalmaz, amely semlegesíti ezt az enzimet, így a főzettel bevitt nagymennyiségű DMT képes kifejteni a hatását és ha csak biológiai oldalról közelítjük meg a mechanizmusát, az agyban azonnal elkezdi a sérült idegpályák javítását, újraírását, serkenti az agysejtek szaporodását, és olyan agyi területeket aktivál, amelyeket normál állapotban nem, vagy csak alig használunk, miközben blokkolja az ego, az elkülönültség érzet, az önzőség és más egyébb szeparációs minőségeinkért felelős agyi területeket. Ez a jelenség természetes módon egyetlen helyzetben: a halál beálltakor zajlik le a szervezetben, amikor a gyomor enzimtermelése leáll és a tobozmirigy valamilyen rejtélyes okból nagymennyiségű DMT-t pumpál a véráramba. Biológiailag ezzel magyarázható, hogy a klínikai halál állapotából visszatérő emberek az ayahuasca élménybeszámolókkal szinte teljesen megegyező leírásokat adnak a halál utáni állapotokról:
Találkozások Istennel, a feltétel nélküli isteni szeretet és bűnbocsánat megtapasztalása, testen kívüli utazások, kapcsolódás és kommunikáció más (élő, vagy eltávozott) emberek lelkeivel, mozifilmként való visszatekintés az élet legfontosabb eseményeire, hibás döntéseink megértése, angyali és démoni lényekkel való találkozások, lebegés egy szakrális térben, kékesfehér isteni fény, a lélek örökévalóságának, az élet értelmének megértése, stb.
Az ősközösségi ember valószínűleg sokmindenhez értett, ám a biokémiához biztosan nem. Honnan tudta, ki tanította rá, hogy mihez kell nyúlnia?
A fentiek alapján nem véletlen tehát, hogy a területet kutató szakemberek a DMT-t a lélek molekulájaként tartják nyilván, az ayahuascát pedig az azt használó kultúrák a lélek, vagy a kis-halál indájának, szőlőjének, a belőle készült főzetet a lélek borának nevezik. Az általa kiváltott folyamat elképesztően erős transzformációs hatást vált ki a fogyasztójában, amely sokszor csodába illő eredményeket hoz.
Léteznek olyan ayahuasca központok, amelyeket pl. kifejezetten a háború borzalmait megélt poszt-traumatikus szindrómában szenvedő katonáknak, ill. masszív drogfüggőségben szenvedőknek tartanak fenn, akiket több évtizedes pszichológiai és/vagy gyógyszeres kezelés sem volt képes kirángatni nyomorult állapotukból, míg az ayahuasca számos esetben egyetlen kezelés során 180 fokkal képes megfordítani az életüket, vagy akár egyetlen éjszaka alatt megszabadíthat egy heroinistát a függőségéből azáltal, hogy a legmélyebb tudati szinten képes megértetni a függőség, vagy más traumatikus állapot mögötti lelki okot, és újraírni az azt kiváltó traumatikus élményt.
A bökkenő csupán annyi, hogy habár a rengeteg egyéb egészségre gyakorolt jótékony hatás mellett az orvostudomány semmiféle káros fizikai, vagy függőséget kiváltó hatást nem volt képes a mai napig kimutatni a használatával kapcsolatban, a nyugati világ legtöbb országában mégis a tiltott tudatmódosító szerek listáján tartják nyilván, így legálisan csak Spanyolországban, Portugáliában, Hollandiában, Belgiumban és a délamerikai országokban kerülhet vele kapcsolatba az ember, és még ezeken a helyeken is legtöbbször a vallás szabad gyakorlásának jogi védernyője teszi ezt csak lehetővé.
Hogy hogyan lehetséges az, hogy a lélek felszabadításában, gyógyításában egy ilyen hatékony medicínát a nyugati hatalmak többsége tiltott szerként kezel, míg teljes mértékben támogatja az egészségre és a szociális (családi) kapcsolatokra, ható tudományosan is kimutatott legveszélyesebb tudatszűkítő szert, az alkoholt, habár paradoxnak tűnik, mégsem nehéz megérteni.
Mindaddig, amíg egy hatalomnak nem az alatta állók testi-lelki szabadsága, hanem a tömegek kontroll alatt tartása a célja, ez a helyzet logikus, egyszerű és érthető. Szerencsére azért már több nemzetközi jogi szervezet is küzd világszerte az ayahuasca terápiás célú legális felhasználhatósága mellett (pl. MAPS).
Mindenképpen szeretném azonban elkerülni azt a benyomást, hogy a fenti leírással bárkit is arra buzdítanék, hogy bátran kísérletezzen akár rekreációs célokból (főként tapasztalt terapeuta, vagy ceremóniavezető jelenléte nélkül) ezzel a nagy erejű medicínával, ugyanis ritka esetben fennáll a veszélye annak is, hogy ha olyasvalaki tesz próbát vele, aki még azelőtt semmiféle belső terápiás munkát nem folytatott, illetve jóga, meditáció, transzlégzés vagy más egyszerűbb technikák segítségével még nem ismerkedett a szakrális térbe való belépéssel és az abban történő navigációval, könnyedén kerülhet abba a helyzetbe, hogy eltéved lelke árnyoldalának rémísztő labirintusában, ahonnan visszatérve akár tartósan is sérülhet a fizikai valósághoz fűződő viszonya és a lelkiállapota.
A tudományos blabla után immár jöhetnek az izgalmasabb, misztikusabb részek, melyek a lélek tapasztalásaival kapcsolatosak. Habár az élményt könnyen írhatnánk a fantázia kontójára, mégis a több ezer ember élménybeszámolójában található rendkívül azonos motívumok, földöntúli találkozások, érzetek, táj- és folyamatleírások, megtapasztalások erős gyanút ébresztenek, hogy a tudat felszínén túl valóban létezhet egy olyan világ, amelyben a csoda sokkal erősebb szervezőerő, mint a fizikai valóságunkat összetartó törvényszerűségek. Arról nem beszélve, hogy más tudatmódosult állapotokkal szemben az ayahuasca mámor állapotában az elme egy része éber, tiszta, józan állapotban marad, tudatosan a jelen fizikai valóságára, így tiszta emlékeink maradnak a megélt tapasztalásokról.
Különös mélységben nem szeretnék belemenni a hétköznapi tudatosságon túli világ leírásába, de a résztvevők többségénél tapasztalt azonosságok egy részét fontosnak tartom megemlíteni.
A főzet elfogyasztása után úgy negyven percen belül kezdődik el a tudat átlépése az érzékelésen túli világba. Ez lényegében olyan érzés, mintha kiélesedne a látásunk és addigi valóságunkban felfedeznénk egy sokkal részletgazdagabb világot, mint amit addig képesek voltunk felfogni. Úgy érezzük, most előszőr fogadjuk be teljes valójában a környezetünket, és addig csak homályosan láttunk. A környezö tárgyakban elkezdjük felfedezni azt a szövetszerű esszenciát, rezgést, energiamintát, ami minden fizikai élő, vagy élettelen tárgy azonos alkotóeleme (a Matrix c. film zölden pergő térszövete egész jó megközelítés). A szövet mintázatával kapcsolatosan szintén nagyon hasonlóak a beszámolók, ráadásul nagymértékben hasonlatosak a shipibó népművészetben látható motívumokkal.
Az így kialakuló szakrális térben, melyet sokszor kékesen ragyogó fény jár át, az ember lelkét soha nem érzett áhitat és alázat járja át, mert a benne vibráló éteri közeg teljesen át van itatódva egyfajta mély, vallásos szentséggel és valamiféle felsőbbrendű entitás érzékelhető jelenlétével. Az emberek többsége olyan csendet tapasztal meg, amelyet mégis valamiféle pulzáló elektromos zümmögés hat át. A tér lassan feloszlik, a múlt, a jelen és a jövő összeolvad, amit abban a kitágult tudatállapotban tökéletesen magától értetődőnek és érthetőnek élünk meg. A szent térben megjelenik a végtelen lehetőségek szuperpozíciója, amely képes ajtókat nyitni azokra a féregjárat szerű ösvényekre, melyeken alászállva jelenidejű, élethű megéléseken, látomásokon keresztül érthetjük meg a ceremónia elején kinyilvánított tanulási, megértési, ill. gyógyulási szándékaink mögött rejlő tudatalatti okokat, múltbéli eseményeket, történeteket, melyeket “real-time”-ban, egyszerre külső szemlélőként, egyben főszereplőként megélve átértelmezhetünk, újraírhatunk valami határozottan érzékelhető felsőbbrendű entitás támogatásával, vezetésével, útmutatásával.
Ezek az utazások a feloldozás pillanatáig legtöbbször elképesztően nehezek, rémisztőek, vagy fájdalmasak tudnak lenni, hiszen a legbelsőbb, legnagyobb félelmeinkkel szembesítenek bennünket.
Mikor eljutottunk addig a pontig, hogy teljes érzelmi átéléssel megértettük, hogy az életünket akadályozó okok, félelmek és fájdalmak soha nem a bennünket körbevevő világ, hanem a mi saját részeink voltak, az emberek többségében szinte azonnal megjelenik a magukban hordozott lelki méregtől való viszolygás, undor, harag és a tőle való megszabadulás késztetése, ami végül elvezet az ún. “purging”, vagy kilökődés állapotához, amelyben hányás, sírás, köhögés, vagy később hasmenés formájában megszabadulunk az energetikánkat, lelkünket, sorsunkat szennyező, kapcsolatainkat szétziláló démonainktól.
Ezen a katarzisponton már a sámán, aki rutinosan közlekedik a szakrális térben, bekapcsolódik a folyamatba ikarók, azaz gyógyító, védelmező énekek zengetésével, melyek, habár törzsi, vagy spanyol nyelven íródtak, a módosult tudattérben mégis az egyetemes nyelven szólnak hozzánk, és lelkünkben pontosan értjük a beléjük kódolt energetikai mintázatot. A “purging” során kiszabaduló rossz energiákat, vagy benszülött terminológiában démonokat, gonosz szellemeket füttyögéssel, sussogással távolítják el a szakrális térből, amit a résztvevők tökéletesen valóságosnak érzékelnek. A purging az emberek többségénél közel azonos időben következik be, és az azt követő kegyelmi állapot mélyen vallásos, felszabadító és varázslatos érzés tud lenni. Ezt követően szoktak a sámánok áttérni az élet öröméről, Isten mindent átható végtelen szeretetéről mesélő ünnepi dallamokra, ami az emberek többségében az ezzel járó látomásokban megélt egységélmény, a tökéletes egyensúly, a világ és a természet összes élőlényével való teljes harmónia katartikus megtapasztalását váltja ki. Ez az az élmény, ami a megkönnyebbült lélek számára olyan érzelmi töltetet ad, amit a ceremónia után akár hónapokig is képes magában hordozni, sugározni környezete felé és sokakat az életük radikális megváltoztatására készteti.
Persze ez egy nagyon általános leírás és a megélések egyénenként nagyon eltérőek lehetnek. Van aki egyetlen éjszaka többször is alászáll saját lelki poklaiba, és egyszerre több lelki problémájától, félelmétől is képes megszabadulni, és lássuk be, pontosan ez a lényeg: hiszen a félelmeink alkotják az összes olyan korlátunkat, amelyek miatt képtelenek vagyunk szabadon szárnyalva élni az életünket.
A folytatást itt olvashatod el: 3. rész
Az expedíció dokumentálására külön Facebook oldalt indítottam , melyen további izgalmas részleteket, képes beszámolókat találhatsz: Peru, Sámánok, meg amit akartok
Volner Miklós – emberész
Amennyiben szeretnél hasonló témákban tovább művelődni, időben értesülni előadásaimról, eseményeimről, programjaimról, iratkozz fel hírlevelemre, és/vagy kapcsolódj Facebook zárt csoportomhoz!