Pacha Mama aktív flow,  Sámán tudatosság,  Tudatosság

Naplóbejegyzések az amazonaszi dzsungelek őslakos sámánjainál tett expedíciómból – 3. rész

A zöld pokol fogságában, avagy: Távozz tőlem, Sámán!

Sámán-oltár kép, melyet az egyik első amazonaszi ceremóniám által ihletve festettem akrillal

Beszámolóm előző két részét ide kattintva olvashatod el: 1. rész , 2. rész

Ahogy közeledett a dzsungeltúra időpontja, nyomasztó érzések, baljós előjelek, véletlenszerűnek tűnő kellemetlen események szállingóztak alá a párás levegőből, mint arcomra tapadó ragacsos pókhálók, a moszkítók marása, vagy apró hangyák alattomos csípései. Önmagában a többségük jelentéktelennek tűnt, ám összességében azt éreztem, hogy minden hárító mozdulattal, letörölt izzadság, vagy vércseppel egyre gyengül a testem, fogyatkozik a lelkierőm…

Az események láncolata egy szóváltással kezdődött két nappal korábban. Személyes találkozásunk első napján megbízóm nem győzött hálát adni a Sorsnak, mikor kiderült számára, hogy személyemben nem csupán egy operatőrt, de évtizedes tapasztalattal rendelkező trópusi túravezetőt, elvonulás-szervezőt, lelki transzformációs szakembert is kapott, amely kvalitások nélkülözhetetlenek lennének induló vállalkozásához, ám közülük a céltudaton kívül ő egyikben sem rendelkezett gyakorlattal. Rögtön fel is hatalmazott, hogy ezirányú fejlődését segítendő, rendszeresen jelezzek majd vissza élete első szervezett elvonuló túrájával kapcsolatban. Ezzel a lehetőséggel rögtön a túra második napján úgy éreztem, hogy kénytelen is vagyok élni, ha nem akarom az elvonulás totális kudarcát lencsevégre kapni.

A lebonyolítás aznap az elkövethető összes szervezési és hozzáállásbéli hiba jegyét magán hordozta, kezdve azzal, hogy megbízóm a megbeszélt reggeli találkozó időpontjához képest fél órával később csatlakozott a csoporthoz, a transzport nem lett előre megszervezve (így a taxivadászat további fél órával csúsztatta el az indulást) majd egy hirten jött ötlettől vezérelve a kommunikáció és a tervek előzetes egyeztetése nélkül a csoport egyik fele Pucallpa egyik végébe riksázott pénzt váltani, a másik elveszve ácsorgott a folyóparti piacon, míg egy további óra csúszással végre újra megtaláltuk egymást. Ha ez nem lett volna elég, időközben az eső is cseperegni kezdett, ami a trópusi meleg miatt egyáltalán nem volt kellemetlen, ám megbízómat kellőképpen elbizonytalanította ahhoz, hogy képes legyen vendégeinek feltenni azt a kérdést, hogy szerintük mit kellene csinálni a nap további részében. Végül aztán csak sikerült vízre szállni, és villámlátogatást tenni San Franciscoban, a hagyományőrző shipibo fazekas mestereknél, de lélekvesztőnk már alkonyatkor ért csak vissza Pucallpába, ahol az elvonulás jellegét figyelembe véve felfoghatatlan okból végül egy drága étteremben kötöttünk ki zavartan bámulva a fülhasogató latin mulatósra riszáló, kissé hiányos öltözékű táncoslányokat a zenekari színpadon. A hangkavalkádban erősen kellett fülelnünk, hogy felfogjuk a következő napok programjának ismertetőjét, miszerint a másnapot Santa Clarában töltjük majd falu látogatással, halászattal és tradícionális shipibo gyógyító ceremóniával, majd következő reggel visszautazunk Pucallpába, ahol a nap nagy része a pihenés, a ceremónián átélt élmények feldolgozása, és a rákövetkező hároméjszakás dzsungeltúrára való készülődés jegyében tellik majd. Ezután pedig nekivágunk a dzsungelbe vezető háromlépcsős utazásnak.

A résztvevőknek természetesen voltak még kérdéseik a ceremóniákkal kapcsolatban is, mivel az előző napi spontán sörözgetős(!) lakoma során jutott csak tudomásukra, hogy a ceremóniák időben ilyen közel esnek a jelenhez, és aki kicsit is járatos az amazón tradíciókban, tudja, hogy az erőteljes tisztító szertartásra többnapos cukor-só-alkohol-koffein- és húsmentes diétával illik felkészíteni a testet és a szellemet. Megbízóm a felvetést elütötte azzal, hogy mindez csak hitrendszer kérdése, és bőven elegendő, ha a delikvensek a ceremónia napjára korlátozzák az önmegtartóztatást. Ennyit egy több évezredes, tradícionális gyógyító rítus irányában tanusított tiszteletadásról, és a felelősségvállalásról a résztvevők felé. A négynapos őserdei kiruccanásra való felkészüléssel kapcsolatban is elhangzottak még technikai kérdések, melyekre nagyjából a “csomagoljatok praktikusan”, és a “gumicsizma mindenképp kell” jellegű feleletek kínáltak egyfajta megoldást. Persze itt rögtön ki is derült, hogy na gumicsizmája, az nagyjából senkinek sem volt (honnan is lett volna?!), úgyhogy hirtelenjében másnap délutánra egy csizmavásár is beiktatódott újabb programpontként. Nagyjából az egész nap ebben a bizonytalan, szervezetlen, folyton változó, “bocs, mégsem úgy alakult, de nem kell parázni” hangulatban tellt, ami jelentősen megnövelte a gőznyomást a homlokom mögött, ám tapasztalatból tudtam, hogy a világbéke és a közjó érdekében úgy helyes, ha erre az érzésre alszom egyet, és csak azután, tiszta, pihent fejjel, építő módon adok nyomatékot az észrevételeimnek. Reggel remek alkalom is adódott erre, mikor épp a megbízóm által napok alatt felhalmozott szennyes étkészletet mosogattam a bérlakban eluralkodni készülő káoszban, hogy valamiféle harmóniában indulhasson a napom.

– Ugye milyen remekül sikerült a tegnapi program? – kérdezte – Nagyon izgulok, hogy ma is legalább olyan jól menjenek a dolgok! – lelkesedett töretlen önbizalmával. Szerettem volna nem belegázolni a lelkivilágába, ezért elsőként udvariasan felsoroltam azokat a pontokat, amelyek emelték az előző nap fényét, bár ezek jobbára olyan elemek voltak, melyek a hely egzotikus varázsából adódtak, és nem igazán a szervezés minőségén múltak. Persze ezt azért nem tettem hozzá. Ezután igyekeztem támogató módon elmondani, hogy mik azok a megnyilvánulások, amiket a jövőben mellőznie, illetve melyek azok a túravezetési alapszabályok, melyeket a résztvevők biztonsága, és a túra sikere érdekében mindenképpen alkalmaznia kellene. A válaszreakció egy olyan élesen agresszív, letorkoló, minősíthetetlen, hisztérikus hangvételű kirohanás volt, ami még az én sokat próbált béketűrésemet is órákra hazavágta. Elképedve figyeltem, ahogy sarokba szorított, veszett állat módján fröcsögve a nő gyakorlatilag az egyetlen olyan kézbe mart bele, amelyik valódi támaszt jelenthetett volna számára egy teljesen új és idegen szakmai területen. Különösen az a rész csapta ki a biztosítékot, amelyben kijelentette, hogy a túravezetés amúgy is csak púp a hátán, és mindössze azt funkciót tölti be a tervekben, hogy megteremtse általa a művészeti központ felépítésének az anyagi kereteit, és ha beleférne a büdzsébe, már most lepasszolná ezt a nyűgöt valaki másnak. Ez volt az a pillanat, amely lerántotta szememről az irányában táplált naív illúzióim leplét, és miután megkaptam a kioktatást, hogy legyek szíves csak akkor kinyitni a számat, ha pozitív észrevételeim vannak, úgy döntöttem, a jövőben tartózkodom minden egyéb olyan támogató tevékenységtől, amely nem tartozik filmes feladatkörömhöz. Habár más esetekben könnyen túlteszem magam a nehéz emberi természeteken, ezúttal mégis valami vészjós érzés uralkodott el lelkemben, és szinte fizikailag éreztem, hogy valami toxikus ragacs kezd áramlani az ereimben.

A Santa Clara-i program szerencsénkre teljes egészében egy nemzetközi nonprofit szervezet szervezésében zajlott, akik mindent megtettek azért, hogy a túrázók teljes képet kapjanak munkájukról, melynek fő csapásvonalát egy ősközösségi életmódot folytató shipibo falu kultúrális értékeinek megőrzése, jogvédelme, és a természeti kincsek megóvásával harmonizáló premakultúrás oktatási tevékenység és kisgazdaság megteremtése jelentette. A szervezés gördülékenysége, a program változatossága és lebonyolítása profizmusról és teljes elkötelezettségről árulkodott, ahogy a falu vendégszerető, gyermeki ártatlansággal átszőtt fogadtatása sem hagyott helyet bármiféle rossz érzésnek. Az élmény, mint első kísérlet arra, hogy a nyugati világ útkeresői talákozzanak egy ősi életformával gyakorlatilag újdonságot jelentett mind a szervezőknek, a túrázóknak, és a falu aprajának-nagyjának, és mint ilyen, teljes sikerre ítéltetett, ahogy korábbi beszámolómból ez már ki is derülhetett Olvasóim számára. Az esti ceremónián példaértékű ízelítőt és grandiózus transzformációs élményeket kaphattunk abból a többezer éves tradícióból, amiben a test és a lélek gyógyítása még a legmélyebb alázattal átszőtt szent szolgálatnak számított.Egy kis üröm azonban még ebbe a csodás élménybe is beszivárgott a hajnali órákban. Még a főzet hatása alatt, remegő lábakkal gyönyörködtem a Tejút milliárdnyi csillagában, mikor megbízóm áttörte finom érzelmi burkom szövetét, és mivel ő nem tartott velünk az “utazáson” gondolatai egy teljesen más világból áramlottak felém.

– Tudod, meggondoltam magam a holnappal kapcsolatban! Rájöttem, hogy az utazás elég sok időt vesz igénybe, így a pihenős részt mégiscsak kihagyjuk. Ahogy felkel a nap, visszataxizunk a városba, ott gyors reggeli, zuhany és indulunk is. Majd a hegyen ráérünk pihenni. – Szavai igencsak józanítóan hatottak, így tudatom zuhanórepülésben érkezett vissza a szellemvilág dimenzióiból.

– Ez így azért nem lesz annyira jó ám! Az eredeti tervre alapozva ugyanis úgy készültem, hogy lesz fél napom feltölteni a kamera és a többi kütyü aksiait, ami minimum 3-4 órát jelent, feltéve, hogy szeretnénk mind a 4 napon filmezni. A személyes felszerelésem is össze kell állítanom, és a szeretteimnek is azt ígértem, hogy tudunk még kommunikálni indulás előtt, ha már ennyi időre eltűnünk az esőerdőben.

– Hát pedig átgondoltam, és ez így lesz jó, úgyhogy szeretném ha ezeket a dolgokat megpróbálnád belesűríteni egy-két órába, mert már szóltam a többieknek is! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A válaszom egy hosszú sóhaj volt, és legbelül egyetlen szó: – Fasza!

Ha a saját technikai problémáimat félre is teszem, nem volt jó érzés abba belegondolnom, hogy a résztvevők többségének ez volt élete első kozmikus, transzformációs tapasztalása, amit legalább egy egyszerűbb megosztókörrel nem ártana megfelelő módon integrálni a lelkükben. Persze, ha csak szponzorokként tekintünk az emberekre, nem csoda, hogy ez fel sem merül a döntéshozatal tényezői között. No, de sebaj, igen rugalmas srác lévén a zuhanyzást mellőzve pucallpai bázisunkon verítékben úszó speed-csomagolást hajtottam végre. Az épület összes elektromos szerelvényét bedugaszoltam aku-töltőkkel, egyidejűleg a világhálón bősz információ dömpinggel árasztottam el szeretteimet, megnyugtatva őket, hogy habár a következő napokban technikai okokból teljes kampánycsend lesz várható, legkésőbb a negyedik nap estéjén élő adásban fogok beszámolni makkegészséges testi-lelki állapotomról.

Pucallpa – ucayali halászkikötő

A szűkös kis minibusz porba burkolózva bukdácsolt keresztül a Pucallpát Honoriával összekötő keskeny földúton. A kétórás út több apró falvat is érintett. Kisebb tavak, mocsarak, pálma-, banán- és papaya ültetvények, csontosfarú tehenekkel pettyezett domboldalak, nádfedeles kajibák váltakoztak a láthatáron. Az út szélén termények, vagy rőzsekötegek alatt görnyedező zömök falusiak baktattak egykedvűen, míg alakjuk lassan beleveszett a járművünket követő vasoxidos, vörös porfelhőbe. (Pucallpa jelentése: piros föld). Honoria egyik falusi kifőzdéjében nyújtóztathattuk ki először elgémberedett tagjainkat, ami mindössze betonpadlóból, hullámlemez falakból és tetőből, valamint egyszerű műnyag kemping asztalokból és székekből állt. Kétféle menüt kínáltak fillérekért, melyek halból, vagy csirkéből készített egyszerű levesből, rizses, főtt banános egytálételekből és gyümölcsléből álltak. Nyolcévesforma kislány szolgált ki bennünket. Édesanyjának csak éles, pattogó utasításait, valamint az általa készített ételek sercegését lehetett hallani a konyhát elválasztó paraván mögül. A helység előtt fogatlan öregember ücsörgött faszékén, mint támlára vetett, elnyűtt rongydarab. Révedező mosollyal szórt morzsát csibéi elé. Az elszámolást illetően a szakácsné végül hangos szóváltásba keveredett megbízómmal, amire nem voltam túlzottan kíváncsi, így felszerelésemmel lebaktattam a folyópartra, ami a földút és egyúttal a zsákfalu végét is jelentette. A meredek partfal aljában hosszúkás motoros faladikok dokkoltak a nedves agyagba fúrva orrukat. Kapitányaik mapacho bagót pöfögtettek csendesen, időnként tartalmasat sercintve a vízbe. Arrébb pucér gyerekek sértetlenül pancsoltak hangosan visongva, kacagva a piranáktól hemzsegő sekélyebb parti vízben. Rögzítettem pár vágóképet, kattintgattam a fényképezőm, amíg a többiek is beértek, és megbízóm kialkudta a viteldíjat. A szélcsendes idő tükörré változtatta a folyó vizét, amely megduplázta a horizont felett feszülő lehetetlenül kék eget, a valószerűtlenül tökéletes vattacukor felhőket, és a smaragdzöldbe öltözött parti erdősávot. Csónakunk pengéje éles csíkot vágott a higanyfelületű, égimintás vízfelületbe, amely kétoldalt lágy hullámokban hengergőzött tovább a partoldal felé. Menet közben két rózsaszín édesvizí delfin törte meg a felszínt, de csakhamar elnyelte őket a messzeség. Az idillt mindössze a kétütemű, burkolat nélküli csónakmotor fülsüketítő kereplése zavarta kissé (ennél már csak a menetrendszerű vizibuszok hangosabbak, melyek éppen emiatt a taka-taka nevet kapták a helyiektől). Az orrban guggolva azonban ez sem volt annyira kellemetlen. A víz mikroklímája és a menetszél a kánikulát hűsítő parti-brízzé varázsolta, így az utazás húsz percére ezen a napon először sikerült teljes egészében a kaland bizsergető érzésének átadnom magam. A partoldalban itt-ott bennszülött pecások gunnyasztottak egyszerű bambuszbotjaikat vigyázva. Foghíjjas mosollyal integettek felénk. A folyó kanyarulatai előrehaladtunkkal egyre tömörebb vadont, egyre magasabb dombokat, majd hegyeket tárt a szemünk elé, míg a nehéz párákat lélegző, élő, vad dzsungel végül teljes pompájában és méltóságában rá nem telepedett az egész tájra, és valahol a lelkünkre is.

A szerény kikötőt szinte semmi jellegzetes tereptárgy nem emelte ki a környező partfalból, hacsak azt a két napbarnította hordárt nem számítom annak, akiket elénk küldtek segítségül. Hálás voltam a jelenlétükért, tekintve, hogy csupán kisebbik hátizsákomban úgy tíz kilónyi technikai felszerelést cipeltem, és túrazsákom sem volt kevésbé nehéz. Habár a két kistermetű indián “serpa” a magukra aggatott csomagok és a fejükön egyensúlyozott pakkok takarásában szinte alig látszódtak, fürge járásukkal alig egy perc alatt eltűntek szemünk elől a meredeken emelkedő szűk ösvényen. Úgy ötven percet kellett jószerével hegymenetben haladnunk az elvonulóközpont felé, és a dzsungelt a róla szőtt álmaimmal ellentétben egyáltalán nem találtam barátságosnak, vagy vendégszeretőnek. A forróság miatt képtelenség egy pólónál több, vagy vastagabb ruha viselete, pedig a szúnyogok miatt legszívesebben méhész felszerelést húztam volna. Igazából mindegy is mit viselsz a hatalmas párában, a mászás erőfeszítésétől minden ruhadarab öt percen belül olyannyira itatódik át verejtékkel, mintha a mosógépből vetted volna fel közvetlenül. Ebben semmiféle költői túlzás nincs. A veríték eláztatta még a bőrkalapomat is a karimája széléig, így az szomorúan kornyadozott fejemen. Arcomon, nyakamon, végtagjaimon patakokban folyt, csepegett az izzadság, elkeveredve a moszkítók által kiserkentett vérrel, amely a folyamatos izzadás miatt nem volt hajlandó az alvadásra. Verítékem sói marták a retinám, elhomályosítva látásom. Gumicsizmámban felmosó ronggyá silányultak a túrazoknik, minden lépésnél hangosan cuppogott bennük a felgyűlt izzadság. Tüdőm minden belégzéskor 90%os párát szívott magába, amitől elnehezült a légzésem és folytonos légszomj kínzott. Szervezetem alig fél óra eltelltével már a végkimerülés határán agonizált a hegymászás és a cipekedés erőfeszítésétől, az izzadás okozta folyamatos vízveszteségtől, a testhűtésre fordított eszméletlen energiaelvonástól. A szívem a torkomon keresztül készült épp kiugrani a testemből.

Még helyi segítőnk, Juan is hangosan szuszogva rogyott le egy fatönkre, hogy megpihentesse túlpörgetett szervezetét, miközben úgy fél liter felmelegedett vizet engedett le torkán. Úgy döntöttem, egy kis ücsörgés rám is igencsak üdítőleg hatna, de pont mielőtt hátsómmal elértem volna a rönk kínálta pihenőt, Juan rámrivallt:

– Miki stop! Meglepődve pattantam vissza: – Mi a baj? – kérdeztem. Egy kisebb vesszővel a rönk felületén szimatoló mintegy másfélcentis fekete hangya felé bökött, amire épp ráülni készültem. – Ez az egyik legveszélyesebb fajta. – mondta – Könnyen felismered, mert ez a legnagyobb és mindig egyedül jár. A csípése huszonnégy órás elviselhetetlen fájdalommal jár. – Bakker!- tátottam el a szám. – Itt az erdőben mindig nagyon figyelj hová lépsz, – mondta tovább – mit érintesz meg, mi van a fejed felett, mibe kapaszkodsz! Mindig légy résen! Az itt élő növények és állatok többsége arra van berendezkedve, hogy megvágjon, megmarjon, beléd akaszkodjon, megcsípjen, kiszívja a véred, elkábítson, megmérgezzen, megvakítson, kitépjen belőled egy darabot, vagy megöljön. Nagyon kell vigyázni!

Hoppá! A vacsoravendég kifejezés tehát itt kizárólag abban a kontextusban értendő, ahol a vendég a vacsora tárgyát képezi. Ez a kis ismertető nem mondanám, hogy pozitív érzésekkel töltött volna el, és eszembe jutottak azok a hasonló hangvételű eligazítások, amiket még én mondtam el a búvároknak, akiket a trópusi korallkertekben vezetgettem merüléseiken. Túra előtt talán itt sem ártott volna egy hasonló briefing. No mindegy, ez nem az én túrám, és nyilvánvaló, hogy itt rajtam kívül más nemigen fog a testi épségemre vigyázni, így nagyon észnél kell lennem. Ami azért kissé ördögi körnek tűnt, tekintve, hogy a fizikai igénybevétel miatt mindennél voltam épp, csak észnél nem.

Az út hátralevő részében a csoport csendbe burkolózott. Mindenki igyekezett a leggazdaságosabban bánni energiájával és a levegővel. Azt persze nem mondhatom, hogy a látvány nem volt magával ragadó. Egy kisebb teraszról káprázatos panoráma nyílt a völgyben kígyózó folyó pálmafás partvonalára, lábaink alatt teniszütő méretű száraz levelek zörögtek, a káprázatos trópusi pálmákon, olajosfényű, nagylevelű cserjéken kúszó folyondárok orchidea szerű piros virágokkal pompáztak, keskeny fapallókon keltünk át kristályvizű patakok felett, a fák sűrű lombjai közül pedig olyan huhogás, brekegés, pruttyogás, zsivajgás és madárdal hallatszott, amit eddig csak természetfilmekben hallottam. Az utolsó kaptatót követően egy völgy pereméről fennséges látványban volt részünk, ahogy ráláttunk az élettől hemzsegő dzsungel egy gazdag szeletére. Égig érő fák a rájuk tekeredő indákkal, a szövőmadarak hosszúkás lelógó fészkeivel, tarka madárrajokkal, az áthatolhatatlan dús bozótos a felette lebegő párafelhőkkel, az állatok zsivaja, a patakok zúgása, csöreje, az elnémult kommunikációs eszközök, és az urbán zajok, motorok teljes hiánya, mindez végérvényesen lelkünkbe véste: megérkeztünk a dzsungel gyönyörű, zöld poklába, ahol mi mindannyian csak törékeny, megtűrt személyek vagyunk. Aztán egy utolsó erőfeszítés, egy patakmeder és egy kisebb agyagos domb megmászása után egyszer csak elénk tárult a Forró folyó, túlpartján az elvonuló-központ pálmafedeles nádbungallóival. Lélegzetelállító látványt nyújtott a smaragdzöld meder, ahogy tiszta vize megtört az elszórtan elhelyezkedő varangyhátú kisebb-nagyobb sziklacsoportokon. A nap utolsó sugarai narancs-színnel festették meg a víz felett gomolygó sűrű gőzfelhőket. A folyó gyilkos erejét is azonnal megérezhettem, ahogy átkeltem a mederközépig húzódó fapallón, majd a szélesebb köveken egyensúlyoztam a túlpartra. Mikor a 90 °C feletti gőz először beburkolta elcsigázott testem, hirtelen annyira megszédültem, hogy kishijján a 95 fokon bugyogó folyóba tántorodtam. Mint utólag megtudtam, ez többekkel meg is történt, ami esetenként szörnyű égéses balesetekkel, és nem egy alkalommal kínokkal teli halállal végződött. – Ühüm… Nagyon kell vigyázni, mi? – gondoltam.

A partról kövekből rakott lépcső vezetett a központi terecskére, melyet apró fapadok és virágzó hibiszkuszbokrok vettek körbe. A padokon mintegy kéttucatnyi személyzet apraja-nagyja várta nevetgélve az újonnan érkezőket. A kistermetű indiánok számára jó móka lehetett a verítéktől csatakos, kifulladt gringókat és gringákat stírölni. A hordárok az egyik padra kupacolták a rájuk bízott csomagokat, és lábujjuk közét piszkálgatva úgy ücsörögtek mellettük, mintha egész nap ott sziesztáztak volna, és az imént nem is ők mászták volna meg a vadonnal borított hegyoldalt. Az elvonulóközpont mely szerényen a Szentély névre lett elkeresztelve egyfajta szigetként húzódott meg a vadon közepén. A Forró folyó egy nagy hurokkal vette körül területét, a hurok bejárata felőli keskeny földterületet sűrű bozótos választotta el a külvilágtól, melyen csak egy szűk ösvény vezetett hegynek felfelé a folyó medrét követve. Első benyomásaim közül a legerősebb az anyagi bőség látványos megnyilvánulása volt. Amerre csak néztem, minőségi fából emelt masszív, pálmatetős épületeket láttam, valamint egy-két újkeletű irtást, melyeken újabb épületek faanyagait halmozták fel. A nagylétszámú személyzet java folyamatos sepregetéssel, macsétázással harcolt az őserdő visszahódító szándéka ellen, amitől a terület olyan összképet mutatott, mint egy maldív üdülőközpont egy exklúzív utazási magazinból. A bungallók belsejében az épületfák friss illata terjengett, a vetett ágyakat baldachinos moszkítóháló borította. A sámán lakhelyéül hatalmas, emeletes faépület szolgált közvetlenül a folyóparton, a ceremóniákhoz mintegy 20m-es átmérőjű, 30-40 fő befogadására alkalmas maloka-monstrum szolgált, amelybe legalább két olyan körépület befért volna, mint amit a shipibo faluban láttunk. A közösségi helység is hasonlóan grandiózus, oszlopokon álló lépcsőzetes épület volt, amely magában foglalt egy konyhát, egy étkezőt, és egy függőágyakkal felszerelt meditációs-pihenő-társalgó helységet. A Szentély a maga geológiai sokszínűségével, virágbokraival, pompás dísznövényeivel, ősfáival, gyógynövény kertjével, dombocskáival egyfajta labirintust alkotott amelyet a terület kis mérete ellenére csak napok alatt voltam képes kiismerni, így kezdetben folyton eltévedtem és csak hosszú keresgélés után, teljesen elbizonytalanodva sikerült rátalálnom a szobámra.

Mikor csatakban úszva megérkeztünk, részemről másra sem vágytam, mint egy frissítő zuhanyra, amely lemossa rólam a verítékből, porból és vérből álló ragacsot, és legalább üzemi hőmérsékletre hűti a testem. A zuhanyzónak keresztelt szekciót a folyó partján állították fel, ami lényegében egy cölöplábakon álló fedél nélküli bungalló volt, melyben hatalmas műanyag hordókba szivattyúzták a forró folyóvizet, majd hagyták lehűlni. Ez persze a negyven fokban nem volt gyors folyamat, így hideg, frissítő fürdőről szó sem lehetett. A mosakodás plasztik vájdling segítségével történt, ami egyfajta ügyességi játéknak bizonyult. Behabozott fejjel, csukott szemekkel először ki kellett tapogatni a vájdling pozícióját, majd ezután beletalálni a hordóba és magamra borítani a melegvizet. Úgy három merítés után már ki tudtam nyitni a szemem, a többi meg már ment, mint a karikacsapás.Habár a fürdővíz nem kínált felfrissülést, az esti szellő végül meghozta a hűsítő feloldozást. Átöltözvén visszabaktattam a központi térre, hogy csatlakozzam a többiekhez, és megtudjam a további terveket. Mikor odaértem, egy kisebb csoport állt a padok körül, részben csapatunk tagjai és még néhány fiatal nő és férfi a központ vendégei közül, akiket még nem állt módomban megismerni. Körükbe érve egy furcsa érzés kerített hatalmába, mintha egy surprise-partyba csöppentem volna, ahol én vagyok az egyetlen, akit nem avattak be, ezért fogalmam sincs kit ünneplünk, és mikor kell azt mondani, hogy: Meglepetés!!! Egy hang sem hallatszott, viszont minden fej várakozásteljesen a folyóparti kétszintes épület irányába tekintgetett, ahol mozgolódás támadt éppen. Egy fiatal cseh lány és néhány helyi gyerkőc által kísérve a Maestro lépett ki az árnyékból, és lassú, méltóságteljes léptekkel közeledett felénk. A vibrálást, amit az emberekből kiéreztem egyedül az áhitat szó írhatja le. Mindenki a legszélesebb mosolyával, alázattal köszöntötte a nagy Mágust, aki egy rocksztár önbizalmával seperte be az elismerő üdvözléseket. Mitagadás, a mestert elsöprő erejű aura vette körül, amitől valahogy kényelmetlen érzéseim támadtak. Termetre a perui átlagmagassághoz képest meglepően sudár volt, testalkata, vállai erőt sugároztak, termetes pocakja tekintélyt parancsolt. Haja olajos fekete csigákkal övezte arcát, melyből keskeny, vágott szemrésein át intelligens, ravasz tekintettel találta szembe magát az ember. Ami meglepett, hogy még a kézfogás rövid gesztusa során sem lehetett szemkontaktust létrehozni vele apró, tűszúrás szerű szemvillanásokon kívül. Mintha kifejezetten kerülte volna ezt a fajta emberi kapcsolódást.

Mikor az üdvözlésen túlestünk, figyelmem az őt kísérő huszonpár éves fiatal lányra irányult. Olyasfajta jelenség volt, amilyennel a pszichedelikus fesztiválokon találkozni tucatszám. Afféle neo-hippi virággyermek, tépett kis hot-farmerben, tetoválásokkal borítva (természetesen csupa spiri szimbólum), kissé túlméretes, makraméba foglalt kristálymedállal, mélyen dekoltált batikolt felsőben. Tartásával, buzgó helyezkedésével, büszke tekintetével, “én vagyok a központ királynője” viselkedésével, mintha üzenni akart volna környezetének: “Én a Maestróval vagyok! Tudjátok…, úgy.” Aztán hirtelen eszembe jutott a weboldalon látott kép a mesterről, gyönyörű indián feleségével, és igyekeztem elhessegetni a gondolatot, azzal, hogy biztosan csak beképzelem az egészet, bár tudtam, hogy coach munkámban is azzal értem el tartós sikereket, hogy képes voltam tévedhetetlenül kiszagolni az álarcok alatt zajló valódi történeteket. No mindegy, csak semmi előítélet!

A vacsoraasztalnál találkoztam végül a Szentély teljes vendégkörével, amely jobbára huszonéves kölykök csapatából állt a világ minden tájáról. Volt aki Dániából érkezett, volt aki Új Zélandról, Ciprusról, Kanadából, és néhányukat az Egyesült államokból vonzotta oda a szellemek világa. Bemutatkozáskor kissé olyan benyomásom támadt, mintha valami akció-kalandfilm szereplőválogatására érkeztem volna. A karakterek olyan éles archetípusos mintákat hordoztak, ami egyik meghökkenésből a másikba taszított. Az egyik srác egy tökéletes, bozontos ősembert formázott, a másik egy kiköpött jakuzát, ott volt a romantikus vígjátékok tipikus, gitárt pöngető nyálas tekintetű balekja, a svéd manöken, és természetesen a kidolgozott izomzatú amerikai szuperhős is. Mindenki ultrakedvesnek, szuperérdeklődőnek bizonyult, és az asztalnál természetesen másról sem esett szó, mint arról, hogy ki hány ceremónián vett már rész, ott milyen víziókban volt része, illetve hogy, csak szeretet van és a Maestrónál nincs nagyobb tanító és curandero (gyógyító) a világon. Kicsit később érkezett egy nyurga, kopaszra beretvált srác is, aki csendesen váltott pár szót a cseh lánnyal az anyanyelvén. Ebből, és későbbi megnyilvánulásaikból azt a következtetést vontam le, hogy ők valószínűleg együtt érkeztek a Szentélybe, aztán történhetett valami. Habár a lány kedvesen és udvariasan kommunikált a fiúval, mégis távolságtartás érződött ki a gesztusaiból, ami még a barátságnak is csak halvány vetületét tükrözte, míg a fiú minden egyes felé irányuló pillantásában fájdalom parázslott. Habár voltak tippjeim a történetüket illetően, végül soha nem tudtam meg az igazságot.

A felszolgált ételekben az ízt kizárólag a shipibó szakácslány kedvessége kölcsönözte, egyébként leírhatatlanul pocsék volt. A központ fő tevékenysége a dzsungelnövényekkel kapcsolatos diétázás volt a mester vezetésével, ebből adódóan a menüből száműzték a sót, a cukrot, a fűszereket, és a húst. Ennek folyományaként lehetett olyan delikát különlegességekkel találkoznom tányéromon, mint az vízízű zabkása, közepén egy sótlan főtt-tojással.Vacsora után a nyálasarcú elpöntyögte a “Stairway to heaven”-t, amihez egy bagzó macska énekhangja, és a nélkülözhetetlen szenvedő arckifejezés dukált. Megtapsoltuk, majd csoportunk tagjai kérdésekkel kezdték bombázni megbízómat a másnapi programmal kapcsolatban. Mindenki örömére a fárasztó nap után a hosszú alvás lehetőségének jutalmát kaptunk, mivel az első programot csak 10re tervezte és azt is a sámán portáján tartott workshop keretein belül, tehát nem kellett újabb fizikai tortúrától tartani. Testünk kapott egy kis regenerációs, akklimatizációs kimenőt. A megbeszélést követően fáradtan slattyogtam szobám irányába egyik túratársam társaságában. Elemlámpáink lázasan pásztázták a földet lépteink előtt. Épp a napi élmények tárgyalásába feledkeztünk bele, mikor társam egy csatakiáltással hátraugrott engem is magával rántva. – Kígyó! – ordította. Meresztgettem a szemem abba az irányba, ahová zseblámpáját irányította, de csak valami piros gilisztaféleséget fedeztem fel, ahogy előaraszolt az avar alól. Jobban szemügyre vettem, és láttam, hogy habár csak ceruza vastagsággal bírt, valóban egy kígyóba botlottunk, csaknem szó szerint. A kiáltozásra csakhamar a sámán helyettese, egy kistermetű bajszos emberke is megjelent, aki további hátrálásra ösztökélt bennünket, mert elmondása szerint kígyónk amilyen apró, annyira veszélyes fajnak számított, az egyperces marásúak fajtájából. – Nahát, ez szuper! – gondoltam. – Innentől én még a pottyantósba is kizárólag gumicsizmában fogok közlekedni!Úgy éreztem aznapra már tényleg elég lesz a kihívásokból, ideje nyugovóra térni. Mécsest gyújtottam az egyszerű szobában, ahol azonban további csodás meglepetések vártak. Elázott, száradásra kiakasztott pólómon ugyanis egy visszataszító, fekete, kb hatcentis szárnyatlan, lárvaszerű csótány oltotta szomját izzadságomból, akinek hasonlóan ocsmány, ám szárnyakkal rendelkező cimborája ugyanezt a tevékenységet űzte csatakos túragatyámon. És hát mivel úgy tűnik életmódja ellenére rendkívül udvarias fajról van szó, egy legalább tízcentis szárnyas, harmadik típusú cimbora is türelmesen várakozott sorára az ágyam melletti falon. Aki ismer, tudja, hogy a finnyásság nem jellemző tulajdonságom, sőt Thaiföldön már hasonló rovarok olajbansült verzióiból bátorkodtam csemegézni is, de egy ilyen nap után ettől a látványtól már azért rendesen kivert a frász. Bevackoltam hát baldachinos ágyamba, melynek hálóját alaposan betűrtem az ágykeret és a matrac közé, hogy kirekesszem a hasonló látogatókat, és egyik kedvenc zenémmel igyekeztem agyamból kirekeszteni az arcomon landoló csúszómászók gondolatait, hogy végre álomba tudjak szenderülni.


Lehetett már kilenc is mire képes voltam kikászálódni az ágyamból. Elindultam az étkező felé vezető ösvényen és élveztem a lombok közül átszűrődő fények játékát az arcomon. A félútra eső központi téren a személyzet néhány tagja vakarózott ráérősen. Kollektív “Buenos dias!”-szal köszöntöttek. A távolból éles rikoltozás hangja közeledett felénk. A személyzet lelkesen válaszolt rá a lombok felé tekintgetve. – Jönnek a papagájok! – vigyorogtak az étkező felé mutogatva. Mire odaértem, a konyhával szemközti kókuszpálmán valóban egy színpompás, hatalmas ara-papagáj egyensúlyozott, piros-kék-zöld tollai szikráztak a napfényben. Az egyik indián kislány egy villa hegyéről mangószeleteket kínált felé, amit az zsörtölődő kárálással vonakodva csípett fel, ám annál lelkesebben majszolta, miután a pálma védettebb magasságaiba feltornászta magát. A reggelire kár lenne szavakat pocsékolni. Ízlések és pofonok. Egy kecske például tutira luxusellátásnak nevezte volna.

A Maestro workshopján először a mester és a Szentély történetét hallgathattuk meg. Ahogyan a menőbb perui elvonulóközpontok honlapjain már megszokhattam, ebből a sztoriból sem hiányoztak a misztikus jelenések, a csodába illő gyógyulások, a démonok, melyekkel a sámán személyesen küzdött meg élete során, és más gyógyközpontok gonosz erőkkel dolgozó fekete mágusai, akikkel a Maestro kénytelen felvenni a harcot, természetesen sikerrel. Az ötvenes éveit taposó Maestro varázserőit egy fiatalkori víziójában közvetlenül Szűz Máriától kapta, aki rávezette a gyógyítás szent ösvényére (innen a keresztény-misztikus irányvonal). Később szárnyai alá vette a messzeföldön híres öreg sámán, aki a Forró folyó forrásánál folytatja mai napig is tevékenységét. Mesterünk ezt követően éveken át böjtölt a legkülönbözőbb tanító és gyógyító növényekkel a dzsungel patikájában az öreg sámán inasaként, mire a folyó alsóbb szakaszán maga is felépítette saját gyógyközpontját, a Szentélyt. Azóta sajnos megromlott a viszonya az öreg sámánnal, aki elmondása alapján letért a fény útjáról, hátat fordított a természetnek, illegális irtásokkal rongálja a környezetet, disznajai ürülékét közvetlen a szent folyóba lapátolja, és gyaníthatóan lepaktált a leggyakrabban kistermetű, zöld manó formájában megjelenő démonnal, aki tulajdonképpen nem más mint maga az Ördög. Maestrónk és volt mestere között emiatt állandó háborúság, területi ellentét, és a szellemvilágban vívott heroikus energetikai harc áll fenn heves viták és az egymásra kilőtt viroték (mérgezett energetikai nyilak) formájában, de sámánunk természetesen erősen győzelemre áll a fény képviseletében, és habár a támadások miatt gyakran betegségek törnek rá, sőt egyszer még a keze is eltört, mikor egy ellenséges szellemkéz fellökte az erdőben, a dzsungel támogató szellemei, a gyógynövények, és mérhetetlen tudása segítségével minden esetben kigyógyult a rontásból. Habár részemről nagyon tudok lelkesedni ezekért a misztikus sámántörténetekért, ez esetben gyanúsan túllihegettnek éreztem a terület konkurens sámánjáról szóló elrettentő történeteket, hiszen eddigi találkozásaim során a curranderók mindegyike inkább fókuszált a szeret és a növények tanító, gyógyító, tudatfejlesztő hatására, mintsem a démonok és brujo-k (feketemágiás sámánok) világára. És ugyebár, ahogy megboldogult Bujtor Pista bácsi is megmondta egy örökérvényű aranyköpésében: “Nem beszél a sz…ásról, akinek rendben van az emésztése!”

A továbbiakban a sámánlás főbb módszereiből és eszközeiből kaptunk ízelítőt. A Maestro mesélt a sopla-ról, vagyis a gyógyító lélegzetről, melynek segítségével a páciensből a sámán kiszívja a betegséget, vagy mapacho füst, virágesszencia ráfújással tisztítja meg az alany energetikáját. Demonstratíve mindannyian részesülhettünk a Maestro tisztító dohányfüst-szertartásából, melynek során megsoplázta fejtetőnket, tenyereinket és szívtájékunkat. A soplázást megelőzően tisztító icarót sustorgott a szivarkákra. Ezzel a rítussal gyakorlatilag azt a gyógyító-tisztító szándékot és energiát leheli a dohányba, amelyet a szellemvilágból nyer a szertartásokhoz. A sámánok nyála és lélegzete varázserejük legfőbb közvetítő közege. Egy-egy betegség leggyakoribb okaként a perui sámánok az ártó szellemtől kapott “mal aire” (rossz levegő) lélegzetet nevezik meg, amit szívással-fújással, gyógyító nyáluk köpködésével semlegsítenek. A sámáneszközök közül a legyezőszerűen összefogott, száraz levelekből készített levélcsörgőt, és más, termésekből készült csörgőket emelt ki elsőként, melyek gyakori kísérői a ceremóniáknak. Bemutatásra került egy kosárnyi őstengeri fosszília is, melyeket a folyó medréből gyűjtött össze barangolásai során. Ezeket a rossz energiák mágneseiként használja tisztításra és az energetikai egyensúly helyreállítására. Sokat megtudtunk a pusenga készítés fortélyairól, melyek lényegében feromonokban és más illatanyagokban gazdag virágok, levelek, gyökerek és termések különböző alkohol-tinktúrás kivonatai és céljukat illetően szerelmi bájitalként, szerencsehozó esszenciaként, vagy akár potencianövelőként is szolgálhatnak. Összeállításuk mindig a megrendelő kívánságai alapján személyreszabottan történik a sámánok, vagy erre specializálódott pusengás asszonyok által. Megkóstolhattuk a híres “hét-gyökér” kivonatot is, amelyet általános immunerősítő tonikként készítenek őserdei gyógynövényekből és vadméhek mézéből. Ízében a mi jó öreg Hubertusunkra hasonlított leginkább.Miután a Maestro kifogyott mondandójából, a csoport lázas gumicsizma húzogatásba kezdett.

Elérkezett az ideje a dzsungeltúrának, hogy megismerjük a medicínagyűjtés gyakorlati oldalát. Habár a dzsungel és a kiruccanás apropója mindennél izgalmasabb volt számomra, mégis egyfajta feszültség uralkodott el rajtam. A nap már közel járt a zenithez, és gyilkos sugarakat lövellt a tájra. A talaj és a levegő lassacskán átizzott és a bozótosból máris füllesző párás meleg áradt. Az utasításokat követve a többség a gumicsizma mellé hosszúnadrágot, és hosszúujjú inget húzott, amitől még a bungallók árnyékában is olyan érzetünk támadt, mintha téli ruházatban ücsörögtünk volna egy szaunában. Tudtam, hogy komfortérzetemet a fotósfelszerelésem, négykilós vízalatti tokba bújtatott kamerám és telitöltött vizeskulacsom sem fogja növelni, ahogyan a hegymászásról sem maradtak kellemes élményeim az előző napról, pedig akkor a nap már lebukott a hegy mögé, így az egész utat árnyékban tehettük meg. Az előérzetem vitustáncot járt belsőmben, de mit tehettem, mikor én voltam a kameraman.

A filmezés fizikailag rendkívül megterhelő tevékenység, feltéve persze, ha jól akarod csinálni. Ugyanis nem elég bekapcsolni a felvevőt, és békésen végigsétálni egy túrán, mert az azonos nézőpontból felvett képek a néző számára egy idő után végtelenül unalmassá válnak. Egy film attól lesz izgalmas, ha abban folyamatosan változnak a perspektívák. Közeli és távoli csoportképek, makrók az élővilágról, nagylátószögű képek a fákról és a tájról, ügyesen belekomponálva az embereket a méretarányok visszaadásához, mozgások megörökítése hátulról, oldalról és szemből, alsó és felső nézőpontok, mindezek jól összeszerkesztett egyvelege adja a néző számára azt az érzést, mintha maga is résztvevője lenne egy eseménynek. Az operatőr szempontjából ez őrületes lótás-futást jelent. Meg kell előzni a csoportot és ideális helyszínről bevárni, hogy azok belesétálhassanak egy szépen komponált helyszínbe, messzebb eltávolodni tőlük, hogy egy-egy nagyméretű tájrészlet egészben beleférjen a keresőbe, letérdelni a makrókhoz, gyalogolni félvakon, a kamera keresőjével a szemünkön, tűzközelben lenni mikor valami fontos történés zajlik, figyelni az aksik állapotát, cserélgetni az eszközöket, lencséket, vigyázni a felszerelés és önmagunk épségére, miközben agyban mindíg legalább egy perccel előrébb járunk a következő jeleneteket elképzelve, melyekről legtöbb esetben nem is tudjuk hol és hogyan fognak alakulni. Mindeközben folyamatosan résen kell lenni, nehogy lemaradjunk egy fontos cselekményről, vagy egy állatról, ami másodpercek alatt eltűnik a környezetében. Teljesítményben ez körülbelül ötszörösét jelenti egy normál túrázóénak, és akkor még nem számoltunk a minimum háromszor nehezebb felszereléssel. Légszomj, stressz, rohanás, lihegés, feszültség, felelősség: ezeket a címszavakat lehet egy természetfilmes munkájához hestegelni, legtöbbször nehezített környezeti adottságok között, mint a víz alatti filmezés, vagy ez esetben, mikor a dzsungel fojtó párájában hegynek felfelé kellett ezekkel a kihívásokkal dacolnom leggyakrabban a kitaposott ösvényt elhagyva, a lábamra tekeredő indákkal, ruhámba akaszkodó tövisekkel nehezített pályán. Nem panaszkodásként írtam le mindezt, hiszen ha ezek a heroikus küldetések nem lennének ínyemre, nem is vállalnám el őket, ám ezen tények ismeretében talán a kedves Olvasó is megérti, hogy a túrától való óckodásom ebben a forró napszakban nem holmi elkényeztetett városi panelgyerek szánalmas belső nyafogásából eredtek, hanem több éves szakmai tapasztalat gyakorlati aggodalmát képezték. Minthogy kemény fából faragtak, a túrán érzésem szerint a körülményekhez képest azért derekasan helytálltam, annak ellenére, hogy a kulacsomból már a félúton kiittam a vizet, mely a bőrömön át a ruházatomba szívódva tapadt a testemhez. Mivel folyton tökéletességre törekszem, tán valamivel több erőfeszítést is tettem a projektbe, mint amit a forgatás célja indokolt volna, ennek ellenére megbízóm képes volt még itt is rúgni egyet-kettőt szakmai önbizalmamba, mikor a csoport feje fölött átkiabálva időnként tudtomra adta, hogy szerinte honnan és hogyan kellene filmeznem egy-egy jelenetet. Én ilyenkor csak nyeltem egyet, visszatűrtem pofazacskómba köldökig lógó nyelvem, lefilmeztem a jelenetet, ahogy kérte, majd úgy is, ahogy abból tapasztalatom szerint a legjobbat lehet kihozni.

Chakruna – a sámáni főzet víziókért felelős összetevője

A botanikai kaland, már amennyire sípoló lélegzetvételeim között módomban állt megfigyelni, sok érdekességet és szépséget foglalt magában. Fel nem tudtam fogni, hogy a Maestro hogyan képes a szinte teljesen azonos kinézetű, fényes levelekkel rendelkező növényeket megkülönböztetni, ezen felül fejben tartani több száz faj gyűjtésének, feldolgozásának módszertanát, úgy, hogy ráadásul a fajokon belül a levél, a virág, a termés, a kéreg és a gyökér is más-más hatást fejt ki az emberi szervezetre, sőt jelentős részük csak különleges feldolgozási folyamat során veszíti el toxikus hatását. Hogy lehet mindezt megtanulni, és vajon kik voltak azok az ősök, akik mindezt kikísérletezték? A régi idők sámánja honnan vette a bátorságot, hogy egy növénnyel, amiről kiderült, hogy halálos mérgével elpusztítja az emberi életet, mégis tovább kísérletezzen, és megtalálja azt az eljárást, mellyel gyógyító csodaszerré változtatja? A mítoszok szerint mindezt a tudást a tanító növényektől (és közöttük legfőképp az ayahuascától) kapott vízióikban kapták a szellemvilág gyógyítói. A tradíció szerint ugyanis a pszichoaktív főzetet elsősorban nem a gyógyulni vágyók, hanem a sámánok fogyasztották, hogy Ayahusca Mama tanácsát kérjék a hozzájuk forduló betegek gyógyításában. A ceremónia transzában a sámán egyszerre lát rá a páciens tüneteit kiváltó lelki sérülésekre, és egyúttal szellemi segítői átadják számára a gyógyulást segítő lelki tanácsokat, energetikai módszereket, a kezeléshez használandó növényt, valamint a belőle készítendő medicína elkészítésének módját. Az ezzel foglalkozó nyugati kutatók a hagyományok őrzőitől mintegy 5000 gyógynövény használatáról kaptak információkat, melyeket képtelenség egy emberi elmében tartani, így a mítikus mesékben leírt intuitív módszerek számomra hihetőbb magyarázatot adnak annál, hogysem elhigyjem, mindez az őrületes tudás apáról-fiúra hagyományozódott volna.Mint megtudtam, a sámánok beavatási procedúrájának fontos része az ún. tambo, vagyis az akár több évig is eltartó, szigorú diétával, szexmentességgel összekötött őserdei elvonulás, melynek célja, hogy a sámánjelölt annyira megemelje energetikai rezgését, hogy elsajátítsa a növényekkel, a természettel való kommunikáció képességét. A tambo során a jelöltek specifikusan egy-egy kiválasztott növénnyel (dzsungeldohány, ayahuasca, ayo sacha, toe, stb.) létesítenek közelebbi kapcsolatot, és ez a kapcsolódás határozza meg későbbi praxisukban módszereik fő irányvonalát. Így egy curandero lehet pl. ayahuasquero, vegetalista, tobaquero, perfumero, samanguero, palero, stb. attól függően, melyik növény szellemével, milyen módszerrel sajátította el tudását.

A mester a fáradság legapróbb jele nélkül könnyedén vezette a csoportot a számunkra sokszor láthatatlan ösvényeken, miközben macsétájával folyamatosan csapkodva tisztította előttünk az utat. Itt-ott megállt, hogy bemutasson egy-egy növényt, vagy elmeséljen valami misztikus történetet, ami egy adott helyszínhez, fához, vagy bokorhoz kötődött. Meséi hatására az erdő lassan megtellt démonokkal, gonosz szellemekkel, állati alakot magukra öltő brujokkal. A Maestro szája sarkában újabb és újabb mapacho cigaretták parázslottak fel, füstjük körbelengte alakját, olykor pedig a hatalmas fák kérgét, melyek szellemei előtt soplázással tisztelgett. Utunk során helyenként irtásokra, fakitermelés egyértelmű nyomaira bukkantunk, és tekintettel arra, hogy éppen a Maestro területén barangoltunk, valamint arra, hogy a mester nem nyújtott semmiféle magyarázatot az irtások okára, egyre jobban megerősödött bennem a gyanú, hogy a Szentély területén látott épületfa rakások forrásait láthatom egy olyan természetvédelmi területen, melyet épp a világörökség részének akarnak nyilvánítani. Hmmm! Szóval nem csak a felső folyásnál élő öreg sámán nem tiszteli a dzsungelt?! Alakul szépen ez a történet…Mire visszaértem már konkrétan az ájulás kerülgetett a dehidratációtól, a fizikai- és a hőkimerültségtől. Az ebédet se igen kívántam. Lerogytam egy függőágyba körberakva magam vizesflaskákkal, és szívből reméltem, hogy az esti ceremóniáig megbízóm már nem tervez további programot, és ha mással nem is, de legalább egy kiadós alvással rákészülhetek a lelki transzformációs szeánszra. Miután magamba döntöttem úgy másfél liter vizet, és ezt így átgondoltam, szinte minden átmenet nélkül ájulásszerű álomba zuhantam.

– Ébresztő! Kezdődik a workshop! Filmezned kell! – szirénázta egy hang, mely így pár nap eltelltével már képes volt kiváltani nálam az akut gyomorösszehúzódás automatikus reflexét. – Az nem reggel volt? – Kérdeztem vissza eszeveszetten igyekezvén, hogy visszatérjek az ébrenlétbe. Fogalmam sem volt mennyit aludhattam, mert az érzésem azt az illúziót közvetítette, hogy körülbelül két percet, miközben a pálmafák már késő délutáni fényekben fürdőztek. – Az csak a bemutatkozás volt, most a medicína készítést mutatja be a Maestro. Öt perc múlva mítingelünk a főtéren. – mondta fontoskodó hangon, és elrobogott a lakókunyhók irányába összekürtölni a többieket. Minden porcikám sajgott az izomláztól és a kimerültségtől, ahogy feltápászkodtam a függőágyból, és a derekamra csatoltam a technikát. A program során bejártuk a mester gyógynövénykertjét, ahol számos egyéb bukszus mellett olyan különlegességeket nevelt, mint az ayahuasca inda, a lélekbor víziókért felelős összetevőjét tartalmazó chakruna (a kávéféleségek családjába tartozó cserjeféle), az andoki sámánok mesternövénye, a San Pedro kaktusz, valamint a hírhedt toé, avagy ahogy mi ismerjük az angyaltrombita. Egy szakajtóval szüreteltünk a vértisztító, méregtelenítő, színes álmokat hozó ayo-sacha (hamis fokhagyma) leveleiből, melyeket a Maestró egy nagy lavór vízbe morzsolt, hogy kiáztatva szakrális fürdőként szolgáljon a ceremónia előtti felkészüléshez.

Ezután bozótvágó késével kihantolt a földből egy mocura gyökeret, melyet kisbicskával belereszelt egy öblös tálkába, forgácsát vízzel keverte el, majd szűrőn átpaszírozva levét kiporciózta a csoportnak. Ahogy elmondta, a mocura az indiánok egyik legerősebb immunerősítő, gomba és parazitaölő tulajdonságú medicínája. Gasztronómiai szempontból az élmény egy egész fej fokhagyma kipréselt levének felhörpintésére hajazott, ahogyan instant módon jelentkező fizikai hatása is. A gyomrom úgy rándult össze a fájdalomtól, mintha egy pohár savat nyeltem volna le kísérő nélkül. Csaknem elhánytam magam a rosszulléttől, de egy perc elteltével a kellemetlen reakciót a gyomor és a teljes bélrendszer csodálatos, megkönnyebbült ellazultsága váltotta fel, és testem végülis hálásan fogadta a készítményt. Határozottan fickósabbnak éreztem magam tőle. Ezután egy szív alakú levelektől zöldellő kúszónövényből készítettünk szabad tűzön főtt teát, amelyet a benszülöttek elsősorban tanácsadó álmok megidézéséhez használnak, ez esetben viszont azt a célt szolgálta, hogy az esti ceremónián gazdagabb víziókban, mélyebb transz élményben legyen majd részünk. A medicína-műhely befejeztével, a Maestro megkérte a résztvevőket, hogy egyenként fáradjanak a folyóparti zuhanyzó helységbe, tisztítsák meg testüket, aurájukat az előkészített ayo-sacha fürdővel, és kezdjék meg a készülődést a ceremóniára. A fokhagymaszagú létől kisé úgy éreztem magam, mintha egy kanibál törzs vacsorájához pácolnám be önmagam, de azért elvégeztem a rituális fürdő gyakorlatát a négy égtáj felé meghajolva, a mester utasításainak megfelelően.

A szertartás a kezdetétől fogva, mintha a homlokegyenes ellentéte lett volna a shipibo faluban tapasztaltaknak. Míg amott a sámán és családja ünneplőbe őltözötten, tisztelettel, szerényen és alázattal fogadta a résztvevőket, itt az egyenfehérbe kifent mintegy húsz résztvevő másfél órát várakozott néma csendben, meditációs ülésben, míg megérkezett az est sztárja segédje felvezetésével. Kezdés előtt ezúttal kimaradt a máskor szokásos eligazítás az újoncok számára, helyette az ayahuascás flaskába sustorgott rövid icarót követően a Maestró máris elkezdte magához szólítani a körben ülőket. Santa Clarában a sámán asszonya maga szolgálta fel a főzetet, és habár nem igényeltem, hogy kiszolgáljanak, valahogy ez a gesztusbéli eltérés is szöget ütött a fejembe. Tudom, nem nagy a különbség, ám a szolgálatot is csak három betű választja el a szolgáltatástól, mégis mennyire más energia a kettő. Mikor a mester egy mordulással jelezte felém, hogy rajtam a sor, magam is átkeltem a hatalmas kör túloldalára és a lábai elé térdeltem. Ő kitöltötte adagom a fából készült serlegbe, fütyült bele egy rövid dallamot, majd a kezembe nyomta. Homlokomhoz emeltem a kupát, és egy imába foglaltam a szándékot, mellyel a ceremóniára érkeztem. Mivel az előző szertartáson már kielégítő válaszokat, és döntéseim meghozatalához bőven elegendő információt kaptam párkapcsolati és hivatásbeli kérdéseimre, ezúttal azt kértem Aya Mamától, hogy segítsen felismernem és felszámolnom minden olyan külső-belső akadályt, ami még gátol céljaim, és a korábbi ceremónián kapott küldetésem megvalósításában. A Maestro főzete sűrű, édeskésen keserű volt. Úgy csordult le a torkomon, mint valami émelyítő melasz massza. Borzalmas íze az ínyemre, szájpadlásomra tapadt, így többször is öblögetnem kellett vízzel, hogy megszabaduljak a hányingertől. A kör végén a mester inasa elfújta a terem közepére helyezett gyertyát, amitől a malokára súlyos, sötét csend nehezedett. Némán telltek a percek, amíg arra vártam, hogy a főzet újra ajtót nyisson a szellemi dimenziókra. A belső tér olyan erős energiákban rezgett, hogy a nyitott ajtó ellenére sem mertek a szúnyogok, vagy más éji rovarok behatolni. Az éj korom sötétjében csak a mapacho szivarok parázsló végei izzottak fel itt-ott a terem szélein. Magam is rágyújtottam a szakrális dohányra, majd egy sao-palo fadarabka füstjével védelmi hálót szőttem magam köré. Odakint a dzsungelben rovarok és éji vadak hadai duruzsolták vibráló mantráikat.A határátlépésben nem volt semmi finomság, átmenet vagy gyengédség, mint ahogy azt már a korábbi alkalmakkor megszokhattam.

Alighogy meghallottam a szakrális tér légkondícionáló zúgására hasonlító elektromos zaját, és megpillantottam a mátrix első kódmintáit, valami félelmetes erő minden bevezetés nélkül magával rántott egy fekete örvénybe és belehajított a legsötétebb horror minden kontrollt nélkülöző, végtelen, kaotikus óceánjába. Óriási lélekjelenlétre volt szükségem, hogy ne essek azonnali pánikba, és ne rohanjak ki a teremből sikoltozva, ahogy a feketén csillogó harag, düh, gyűlölet, fájdalom, félelem, irígység és rosszindulat pengekarmú, nyálkás testű démonai, tűéles fogaktól hemzsegő álkapcsukat csattogtató szörnyei hömpölyögve, hullámozva, hörögve és acsarkodva igyekeztek széttépni védtelen lelkemet. Tudatomat amennyire csak tudtam visszahoztam a “valóságba”, kinyitottam szemem és minden erőmmel megpróbáltam a maloka bejáratán át beszűrődő éjszakai derengésbe kapaszkodni. De a horror nem engedtett. Visszarántott pokoli fortyogó sötét sodrába, ahol újabb és újabb karmok kapaszkodtak belém, csápok, sikamlós kígyótestek tekeredtek rám. Szinte megsemmisültem a rettegéstől, így szinte csoda, hogy felfigyeltem a tudatom mélyén formálódó halk sugallatra: – Emlékezz arra, amikor navigálni tanítottunk! Nem kell elmerülnöd! A sötétség fölé tudsz emelkedni, mint megfigyelő. Emelkedj fölé, repülj, távolodj el tőle! És valóban. Eszembe jutott, hogy korábban már Amszterdamban átestem egyfajta interdimenzionális “pilótaképzésen”, navigációs beavatáson Aya Mama segédletével. Akkor megmutatta nekem, hogyan kell áthelyeznem tudatom fókuszát, és nézőpontom megváltoztatásával hogyan tudok semleges pozícióba távolodni a negatív energiák manifesztációitól a szakrális térben. Hogyan tudok a rettegésből kiemelkedve tehetetlen szubjektív áldozatból saját, vagy mások démonainak objektív megfigyelőjévé válni. Tudatom fókuszát kiemeltem hát a szörnyűségek tengeréből, melyet energiatestem készséggel követett. Egyszeriben egy hatalmas sasmadár hátán repültem a hullámzó iszonyat felett. Átöleltem vastag, izmos nyakát, karjaim mélyen befúrtam meleg tollai közé. Azonnal felismertem őt. Habár ezzel a totemállatommal korábban még nem találkoztam, a jelenlétét valahogy régóta érzékelem, és korábban bele is festettem egy aquarell miniatűr oltárképbe, amit szeretettel cipelek magammal a világ minden szegletébe. Úgy egy éve már találkoztam egy másik segítő erő-állatommal, egy hatalmas, ezüsthátú hím gorillával, aki azóta is erőt ad és védelmez a szellemtérben, de már régi vágyam volt, hogy a perspektívát, rálátást adó, messzi helyekre szárnyaló, bölcs, öreg madarammal is egyesülhessek végre. Úgy látszik, most jött el ennek az ideje, és rettenetesen élveztem, ahogy a hatalmas szárnyak biztonságos magasságban, védelmezőn, méltóságteljesen suhogtak velem a rettegés óceánja felett. A sötéten kavargó végtelen káosz persze ettől még nem nyújtott megnyugtatóbb látványt. A szörnyek, démonok továbbra sem mutatkoztak szelídnek. Felettük repülve azok kivetették magukat a fekete tajtékból, állkapcsukat utánam kaffantották, karmaikkal felém mardostak. A rettegés bénító indái azonban szertefoszlottak tudatomról, így képes voltam újra higgadtan jelen lenni a történésekben, és nem voltam többé rabja a félelemnek. Habár cseppet sem tetszett a hely, ahová kerültem, szerettem volna megtalálni benne azt a tanítást, amiért Aya Mama idehozott. Az amazón ceremóniáknál ugyanis már megszoktam, hogy elsősorban nem a szivárványszín víziókról, hanem kőkeményen a belső lelki munkáról szólnak, és a folyamatok elején bizony szinte minden esetben az a feladat, hogy szembesüljünk saját belső félelmeinkkel, démonainkkal, meg nem értett történeteinkkel, hogy feloldhassuk korlátainkat és újra nagyot léphessünk a lélek szabadsága és örömtelisége felé. Próbáltam megérteni, hogy személyiségemnek vajon milyen sötét oldalát akarja számomra megmutatni a Növények Édesanyjának szelleme a horror tengerével, de bárhogy koncentráltam az abban őrjöngő borzalmakra, egyszerűen képtelen voltam bármiféle ismerős, vagy értelmezhető motívumot felfedezni.

Eltellt további kb másfél óra ebben az állapotban, és a helyszín, az energia mit sem változott. Csak repültem, repültem az iszonyat végtelenül örvénylő setét káosza felett anélkül, hogy abból bármit is tanultam volna. Aztán egyszercsak feltűnt, hogy valami hiányzik. Hol vannak az icarók?! Nem az lenne a sámán dolga, hogy dalaival vezesse, segítse a résztvevőket a fény ösvényén? Nem az ő feladata lenne lámpást tartani a szellemtér végtelen dimenzióiban, hogy az emberek nehogy eltévedjenek, elvesszenek az Univerzum valami rég elfelejtett sötét zugában? Nem az ő dolga invokálni a gyógyító folyamatokat, elűzni a démonokat a maloka teréből? Éreztem, ahogy valamiféle indulat kezd gerjedni bennem. Felismertem bensőmben egy táltos ősöm energiáját, aki e pillanatban mennydörögve vágta a talajba táltos botját: – Figyelj oda! Egyedül vagy! Cserben hagytak! Mit keresel itt? -Haragja és büszkesége beleolvadt lényembe. Beleordítottam a sötétség viharába: – Tanítóm vagy? Nem érkezett semmi válasz, csak a káosz monoton őrjöngése. – Részem vagy? Van egyáltalán bármi közöm hozzád? Semmi… Csupán az acsargó, végtelen iszonyat. A lelkemben életre kelt, felbőszült táltos botjának újabb csapásába beleremegett a föld, és a torkomon keresztül ordított bele a pokolba: – Nem ezért utaztam ilyen messze, Te tiszteletlen, gyáva féreg! Nem azért, hogy belső sötétséged játéka legyek, nem azért hogy összezavard elmémet démonaid őrjöngésével, nem azért, hogy ellophasd őseim varázserejét! Én a Fény ösvényét járom, és semmi közöm az ármánykodásaidhoz, te eltévedt, nyomorult, sötét lélek! Eridj létem teréből, takarodj a lelkemből, pusztulj a fejemből, tisztulj a testemből, vagy menten elpusztítalak! – Alig maradt időm, hogy kitapogassam a kikészített purgáló vedret, annyira hirtelen tört rám az inger. A sötét energia hosszan, testem görcsös összehúzódásaival, bőséges okádék formájában távozott belőlem. Öklendezésem, ordításom csatazaja ezernyi szilánkra törte a maloka halálos csendjét. A szakrális tér hirtelen csodálatos, szeretettel teli, aranysárga fénnyel tellt meg, amelyre rácsodálkozva rájöttem, hogy valójában a testemből árad. Valahol a tarkóm környékén lépett be az energiatestembe, és elsöprő erővel sugárzott szét körülöttem mindenfelé. Éreztem, hogy egyfajta vizsgán, szent beavatáson estem át. Magas rezgésű fénylények jelenlétét érzékeltem szerte körülöttem, akik valamiféle telepatikus úton az öröm, az ünneplés, az üdvözlés és a tiszteletadás energiáit közvetítették felém. Elemi férfierőt, valami ősi bölcsesség érzetét, és megérdemelt büszkeséget éreztem fényként szétáradni a lelkemben. Kezdtem felfogni, hogy alighanem egy energetikai támadáson, csatán estem át, melyet az örök Fény és a bennem élő Ősök bölcsességével és erejével sikerült kivédenem, visszavernem. A sötét energiákkal való találkozás valahogy felébresztett egy bennem szunnyadó képességet, amivel ideiglenesen össze tudtam kapcsolódni mágus őseimmel, és megóvtam lelkem a sötétség fogságától. Biztos, hogy nehéz ezt hétköznapi fejjel felfogni és elfogadni, de abban a kitágult érzékelésben megingathatatlanul tudtam, hogy ez az Igazság.

És akkor az agonizálásomat követő csendben felhangzott az első icaro. Meglepő módon a Maestrót bálványozók köre ismerte a dal szövegét is, amit vele kántáltak. A következő pillanatban azt érzékeltem, hogy a mester energialénye kilépett fizikai testéből és felém közeledett. Habár a sötétségben ki tudtam venni fizikai megtestesülésének körvonalát, energiateste ezúttal mégis sokkal valóságosabbnak tűnt annál. Habár jómagam egy matracon feküdtem, lényem energetikai kivetülése állva fogadta a Maestrót. Mindketten legalább két embernyi magasak voltunk, fejünk szinte beleütközött a maloka fedelébe. Egyenesen előre nyújtotta mindkét karját, és ellentmondást nem tűrő hangon rámparancsolt: – Hajolj meg előttem! Pontosan tudtam mit jelent ez. A meghajlás gesztusával alárendelném magam akaratának, így erőmmel onnantól szabadon rendelkezne. Habár én szólaltam meg, mégis érezékeltem, hogy mondandóm a bennem életrekelt ősöktől egy náluk is hatalmasabb mindenható entitás teljes támogatásával érkezik, mintha azok szócsövéveként nyilvánultam volna meg: – Nem hajlok én meg senki más, csak a Teremtő Intelligencia előtt, és azok előtt, akik engem is tisztelnek és cselekedeteikkel kiérdemelték a tiszteletemet. Amit pedig eddig mutattál magadból és a munkádból, azzal csak az ellenszenvem tudtad kiváltani. – Hajolj meg előttem! – mondta, és éreztem, hogy habár mozdulatlan maradt, akaratának energiájával valamiféle lökéshullámot indított felém, amely szertefoszlott a testemet körülölelő, védelmező, támogató fénypaláston. Meglepetten figyeltem, mi történik.- Hajolj meg, azonnal! – üvöltötte és lábával dühösen toppantott. – Távozz a személyes teremből, Brujo! – válaszolt belőlem a táltos – Átlátok a mesterkedéseden, ártó szándékod és eszközeid nem hatnak rám, a Fény védelme alatt állok. Szívem nem nyitom ki neked többé, a szertartásodból most kilépek, és a szellemtérben magam dolgozom tovább a Fény irányítása alatt! Táltosom újra a földbe vágta botját és a sámán alakja lassan köddé foszlott előttem. Ennyi volt…Vége. Győzelem! Megtagadtam hát egy olyan erő vezetését, amely nem a fény felé halad, amely elvesz, nem pedig ad…

A továbbiakban csak engedem, hogy Aya Mama vezessen tovább, földi közvetítő nélkül. A szeánsz hátralévő részében több tanítás, belső munka nem várt már rám. Vezetőim rengeteg információval láttak el azonban céljaim, feladataim teljesítéséhez, melyeket a shipibo ceremónián tűztek ki elém. Meglepő módon egészen részletes utasításokat kaptam a felépítendő elvonulóközponttal kapcsolatban, beleértve a terület tájolását, geológiai feltételeit, az épületek elrendezését, energetikai rendszerét, az építőanyagok típusát, a központ programjait, párom és saját feladatköreit, sőt a külvilág felé folytatandó kommunikáció formáját is meghatározták. A grandiózus tervekkel kapcsolatban – ahogy a főzet hatása kezdett alábbhagyni – természetesen előkúsztak belőlem a fizikai lét egzisztenciális félelmei. De szűkőlésemre, hogy minderre miből fogom előteremteni az anyagi fedezetet, megintcsak ezt a választ kaptam: – Térj vissza a hazádba, koncentrálj a kapott feladatokra, a többire ne legyen gondod. A szükséges összes forrás a megfelelő időben a rendelkezésedre fog állni a megvalósításhoz. – Ámen! – gondoltam.

Ahogy lassacskán visszatértem a földi tudatosságba, figyelmem belső világomból kezdett áthelyeződni a környezetemre. Mint kiderült csapatunk egyik férfi tagja közben komolyabb lelki krízisbe került, amiből saját erőből képtelen volt kikeveredni. Órákig zokogott hangosan magába fordulva, és szerencsétlen helyzetében nemigen kapott hathatós támogatást. Normál esetben ilyenkor a sámán dolga, hogy odatelepüljön a bajbajutotthoz, és személyreszóló gyógyító énekével, szoplával, energizálással visszahozza azokat, akik eltévedtek, vagy megrekedtek belső sötétségük útvesztőjében, de a Maestro csak a terem túlfeléről sissegett emberünk felé, ami inkább hangzott csendreintésnek, mint a démonok elijesztésére szolgáló soplának. Minthogy a hullámokban feltörő zokogás nemigen akart csillapodni, végül a mester odaszalajtotta inasát, aki vizet fröcskölt szenvedő túratársam arcába. Részemről ezzel a módszerrel sem igazán találkoztam még a sámáni tradíciók leírásai között. Megbízóm aggódva igyekezett a törődés látszatát mutatni vendége felé, de miután úgy látta, hogy a megoldás túlmutat a képességein, fogta magát és elvonult aludni.Hajnal hasadtával, mikor visszatértek fizikai és mentális koordinációs képességeim, pártfogásomba vettem szegény párát, aki még akkor is javában hullatta krokodil könnyeit. Teát főztem neki, megetettem friss gyümülccsel, a szájába adtam egy mapacho szivarkát, fogtam a kezét, energiát adtam neki, és egy rögtönzött integrációs coaching keretén belül addig beszéltettem, amíg végül sikerült az általa leírt “végtelen bánat földje” élményt olyannyira átkeretezni, hogy képes legyen azt pozitív hatású tranzszformációként értékelni. Miután megnyugodtam, hogy végül senki nem kattant meg a ceremónia során, úgy döntöttem, ideje nyugovóra térni. Magamra zártam bungallóm ajtaját, és megfogadtam magamnak, hogy ezúttal addig alszom, ameddig csak jól esik, és ha ebben bárki megpróbál megakadályozni, azt egy gödörbe fogom elkaparni a pottyantós illemhely mögötti bozótosban…

Az expedíció dokumentálására külön Facebook oldalt indítottam , melyen további izgalmas részleteket, képes beszámolókat találhatsz: Peru, Sámánok, meg amit akartok

Volner Miklós – emberész

Amennyiben szeretnél hasonló témákban tovább művelődni, időben értesülni előadásaimról, eseményeimről, programjaimról, iratkozz fel hírlevelemre, és/vagy kapcsolódj Facebook zárt csoportomhoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük