Pár(na)csaták

Kétségbeesés, tehetetlenség és mély fájdalom tükröződik a lány arcán. Úgy kapaszkodik a tekintetembe, mint valami mentőövbe a viharos tengeren.
Segíteni akarok, de nem úgy, ahogy várja. Nem akarok virágokat festeni élete romvárára. Csak tanúja és támasza leszek, hogy legyen ereje felboncolni azt a felpüffedt dögöt, amit a kanapémra vonszolt. Azt szeretném, ha dacolva a tetemből feltörő bűzzel, a kiszivárgó iszamos testnedvekkel, szervenként tárná fel a helyzetet, amibe jutott, hogy megtalálja a kór eredetét, célját, tanítását, és meg tudja ítélni: lehet e ebbe a korpuszba még gyógyítást, új életet lehelni, vagy tisztességgel meg kell gyászolja, el kell temesse, hogy a hant termékennyé vált talaján új gyümölcsöt érlelő fát ültethessen…

–      És mit nem szeretsz a párodon? Rezső, igaz? Miért nem érzed jól magad a kapcsolatodban?

–      Hát… Hiányzik a szenvedély, a szerelem, a bensőséges, mély beszélgetések…

–      És régebben ez megvolt közöttetek?

–      Talán az elején, egy nagyon rövid ideig. De igazából soha nem voltam szerelmes belé… Mikor összejöttünk, én még egy másik kapcsolatban voltam. Valójában azt a férit szerettem, de valahogy félrementek ott a dolgok, így engedtem a mostani párom ostromának és otthagytam az előző életem.

Látom, ahogy szemének tükrében fodrot vet a múlt. Kézfejével elmorzsol egy könnycseppet.

–      Értem. Azt hiszem fontos, hogy a korábbi  kapcsolatodról is beszéljünk, de most még maradjunk Rezsőnél. Mi hiányzik? Mit nem ad meg neked ez a kapcsolat? Milyen ember ő?

–      Néha úgy érzem, hogy csak elélünk egymás mellett. Ő teljesen befelé forduló, az érzelmeit képtelen kimutatni, megélni, beszélni róluk. Igazából nem beszélgetünk soha, semmilyen mély dologról. Képtelen úgy megölelni, hogy érezzem: megtart mikor szükségem lenne rá, és mintha kicsit sem érdekelné, mire vágyik a lelkem. Egyáltalán nem érzem nőnek magam mellette. Hogy is érezhetném! Annyira féltékeny, hogy legszívesebben csadorban járatna és elrejtene a világ elől! 

Olyan érzésem van, mintha lenne valami kőbevésett, végtelenül egyszerű terve az életéről, és szinte lényegtelen lenne, hogy nekem mik az elképzeléseim. Legalább az életünk tartalmazna néha valami színt, kalandot, izgalmat, élményeket! De nem áll többől, mint amit a munka, a megélhetés és a gyereknevelés rutinja ad. Néha csak egy cselédnek érzem magam egy végtelenül unalmas és középszerű életben. Olyan, mintha egy robottal élnék együtt. Semmi spontanaitás, semi izgalom, nincsenek meglepetések. A szexről már ne is beszéljünk… Alig ér hozzám, akkor is minek! Minden egyes nappal egy kicsivel szürkébbnek és unalmasabbnak érzem magam. Egyszerűen fuldoklom! 

–      Azért csak van benne valami jó, ha mégis vele osztod meg az életed. Mi tart mellette, ha ennyire boldogtalanná tesz?

–      Ez nem ilyen egyszerű. Ezerszer is gondoltam már rá, hogy elhagyjam, sőt a veszekedéseink során már nem egyszer ki is mondtam, hogy elköltözöm. De ilyenkor mindig jönnek az érzelmi zsarolások, az önsajnáltatásai, és naná, hogy felhasználja a gyerekeket… Tudom, nem kellene, hogy ezek a dolgok hatással legyenek rám, mert mindenki a saját életéért felelős végeredményben, de valahogy mégis mindig sikerül megtörnie az akaratom. És persze félek is. Benne vagyok már a korban, nem kezdhetek folyton egy új kapcsolatba. Aztán meg ott vannak a közös barátok, rokonok, ismerősök. Ki tudja, ki mindenkinek a haragját, ítélkezését venném így a nyakamba… Nem is beszélve önmagamról, hiszen ha véget vetek a kapcsolatunknak, azzal újabb kudarcot kell beismerjek a félresikerült párkapcsolataim sorában. Mikor a szakításon gondolkodom és ezeknek a gondolatoknak a végére érek, már gyenge vagyok, hogy megtegyem, amit meg kellene tennem.

–      Értem. De azért csak van valami jó is, amit ad neked ez a kapcsolat? 

–      Persze, van… Azt hiszem a biztonság az. Tudom, hogy ő soha nem hagyna el, hiszen tudja, hogy ilyen nőt találni esélye sem lenne még egyszer az életében, ugyanakkor szépen gondoskodik rólam és a gyerekekről, és minden férfimunkát megcsinál a ház körül…

–      Ennyi?

–      Most mit mondjak? Tudom, hogy szarul hangzik, de ennyi. Az elején még azt hittem, hogy csak azért nem tudom eléggé szeretni, mert még dolgozik bennem a bűntudat és a szakítás fájdalma az előző párom miatt, és ha azt feldolgozom, majd szép lassan megtanulom szeretni, de mára beláttam, hogy egyszerűen ő nem az a férfi, akire fel tudnék nézni. Minden amit csinál, annyira hétköznapi, unalmas és monoton. Ráadásul külsőre sem az a hím, aki mellett büszkén tudnék lejteni az utcán. És ezeket az érzéseimet hiába próbálom elnyomni a tudattal, hogy alapvetően egy jóindulatú, normális emberről van szó. Ha arra gondolok, hogy fiatal lányként milyen férfit képzeltem eléletem párjának, hát azt kell mondanom, hogy ő ennek a képnek meredeken az ellentéte! Ez nem párkapcsolat számomra, hanem az élettel való megalkuvás! És bár nagy ritkán, mikor hajlandó velem beszélgetni a problémáinkról, és én elmondom, mik hiányoznak nekem, a válaszaiból látszik, hogy nem is érti, miről beszélek, és esze ágában sincs változtatni bármin is. Szerinte az életünk úgy van rendben, ahogy van, és az én agyammal van a baj.

Dühöt, csalódottságot látok az arcán, testtartásával teljesen bezárkózik.

–      Abban azért gondolom, egyet tudunk érteni, hogy ez a férfi mégiscsak a te választásod volt, és bár tudatosan reménykedtél, hogy jobban fognak alakulni a dolgok közöttetek, már kezdetben is láthattad nagyjából, milyen ember ő, tudat alatt érezted, milyen kihívásokat jelent majd a számodra. Nem az a kérdés tehát, hogy Rezső miért ilyen. Mi ketten rajta úgysem tudunk változtatni, hiszen, ha változtatni akarna, nem te ülnél itt, hanem ő. A kérdés inkább az, hogy miért volt szükséged egy ilyen minőségekkel felruházott emberre az életedben, mikor nagyjából sejthetted, milyen csomaggal érkezik. Arra vagyok kíváncsi, hogy több millió férfiból miért választottad ki pont őt? Szerintem a válasz valahol az előző kapcsolatod történetében van elrejtve. Mesélj kicsit arról a kapcsolatról is. Ő is hasonló típus volt? Miért hagytad el? Ő nem lett volna képes ugyanúgy gondoskodni rólad? Nem tudta volna ő is elvégezni a ház körüli munkákat?

–      Ó dehogyisnem! – ragyog fel a szeme – Dávid igazi férfi volt! Hatalmas teremtő! Tele volt lehetetlennek tűnő álmokkal, célokkal, és döbbenetes módon szép sorjában meg is valósított mindent, ami csak megfogant az agyában. Népszerű volt, robbanékony, sziporkázó. Valahogy mindig reflektorfénybe került. Szenvedélyes, érzelmes ember volt és mindig pontosan tudta, mire van szükségem. Pontosan érezte, mikor legyen nyugodt, ölelő, biztonságot adó, mikor van szükségem a megnyugtató szavaira, vagy mikor kell keménynek lennie velem. Mintha használati utasítása lett volna hozzám… Tudott gyengéd lenni, máskor meg igazi macsó pasi volt, amiből egy perc alatt tudott huncut kölyökre váltani. Egy percig nem lehetett unatkozni mellette. Humoros volt, rengeteget nevettünk, mindig értette a vicceimet. Mintha valami titkos, közös nyelvünk lett volna. Mindig mentünk valahová, állandóan új programokon törte a fejét, folyton mozgásban voltunk. Az a kapcsolat valódi szerelem volt kezdetektől fogva… Igazi tüzijátékként indult. Hosszú ideig is tartott, de aztán valahogy lassan, észrevétlenül elromlottak a dolgok…

–      Mi történt?

–      Nem is tudom… Azóta már rengeteget gondolkoztam ezen. Ahogy mondtam a szenvedély embere volt. Ahogy engem szenvedélyesen tudott szeretni, ezt a szenvedélyt ugyanúgy belevitte a munkájába, a szórakozásba, a barátságaiba, minden tevékenységébe. Képtelen voltam elengedni a féltékenységem. Annyira kivilágított a tömegből, hogy folyton azon rettegtem, egyszer csak jön egy nálam szebb, fiatalabb, izgalmasabb nő és elragadja mellőlem. Nem tudod elképzelni, micsoda szenvedés volt ez nekem, ráadásul úgy, hogy még csak nem is beszélhettem erről, hiszen ő soha semmi jelét nem adta, hogy nem lennék elég számára, sőt minden tette arra utalt, hogy szívből szeretett engem. 

–      Ez a féltékenység törte össze végül a szerelmet benned?

–      Nem… Sőt, így utólag látom, hogy az érzéseim felé mit sem változtak… Azt hiszem túl sokszor éreztem magam feleslegesnek. Gyakran éreztem azt, hogy egyszerűen nincs szüksége rám. Annyi mindenért tudott rajongani. Szép hivatása volt. Gerendaházakat tervezett és épített a hegyvidéken. Imádta a munkáját, és szeretett hosszabb időkre eltűnni az erdőben, a hegyek között, mikor egy-egy ház kivitelezésén dolgozott. Elképesztő erővel töltötte fel a természet közelsége. Mindig hívott engem is, de a saját munkám és a kötelezettségeim miatt többnyire nem tudtam vele tartani. Persze ilyenkor csak még jobban gyötört a féltékenység, és rettenetesen magányosnak éreztem magam. Aztán meg ott volt a másik szenvedélye, a siklóernyőzés. 

Ezt is egyfajta ellenem irányuló merényletként éltem meg, hiszen állandó rettegésben éltem, mikor esik baja, és gyűlöltem, hogy nem érti meg, milyen nekem állandó félelemben élnem, hogy mikor fogom őt elveszíteni valami szörnyű balesetben. De igazából azt hiszem, hogy ebben is leginkább az zavart, hogy annyira jól tudja érezni magát nélkülem… Sokszor beszélgettünk erről, de ő csak azt hajtogatta, hogy autóbalesetben is meghalhatna naponta többször, és ha érteném, hogy a repülés szabadságában mekkora gyönyört talál, akkor nem akarnám megfosztani ettől az élménytől. Így aztán szép lassan azt kezdtem érezni, hogy számára annyi minden fontos dolog van az életében, hogy nekem ott már alig marad hely. Gyötört a gondolat, hogy ez az ember annyi mindenbe szerelmes, hogy talán számomra már nem is marad elég belőle, hogy én igazából nem is vagyok fontos, nem tud szeretni eléggé. Kicsinek, és jelentéktelennek éreztem magam mellette.

–      És ez igaz volt? Valóban nem szeretett eléggé?

Zokogásban tör ki, és én hagyom, had áradjanak ki az érzések múltja megrepedezett gátjain.

–      De szeretett. Nagyon is. Mikor együtt voltunk, mindent megtett, hogy boldognak lásson, és valójában szomorú volt minden alkalommal, mikor nem tudtam követni az útjaira. De igazából csak azután értettem meg, mennyire szeretett, miután elhagytam őt. Szégyenemben minden kapcsolatot megszakítottam vele, de közös ismerősökön keresztül megtudtam mennyire összetört, mennyire szenvedett a veszteségtől, hogy a fájdalomtól egészségileg is nagyon komolyan megbetegedett és sokáig képtelen volt normális mederben élni az életét, és másokat közel engedni magához. Azt hiszem, ezzel a bűntudattal soha nem fogok tudni megbírkózni…

Kivárom, amíg elcsitulnak a sírás és a gyász újabb hullámai.

–      Összefoglalom neked kicsit az eddigieket, hogy tisztább legyen a kép. Tehát volt az életedben egy férfi, aki minden értelemben olyan ember volt, akire társként mindig is vágytál, és valahol azt is tudtad, érezted, hogy nagyon is fontos voltál számára. Mit mutatott meg számodra Dávid, ami annyira félelmetes volt, hogy inkább eltaszítottad magadtól, minthogy ebbe a tükörbe kelljen nézned? Hüppögve törölgeti a szemét, majd elgondolkodva egy hatalmasat trombitál a zsepkendőjébe.

–      Hát ebből a nézőpontból még soha nem gondoltam bele a dolgokba. De most úgy érzem az a lelkesedés, szenvedély és dinamizmus, ahogy élte az életét, megvilágította bennem, hogy ez a lelkesedés nemhogy teljesen hiányzik belőlem, de még valódi álmaim, céljaim sincsenek, és gyűlöltem magam így látni. Minél nagyobbnak láttam őt, én annál kissebbre töpörödtem össze az árnyékában.

–      Akkor most ugorjunk át Rezsőre. Mit mutat rólad ő? Látod már, hogy miért volt szükséged egy olyan férfira, akiről ilyen megvetéssel beszéltél az imént?

Az tekintetén mélyről fakadó gyötrelem árnyéka terjed szét, ahogy kezdi meglátni az összefüggéseket.

–      Nem szívesen mondom ki. De azt hiszem kerestem magamnak valakit, akit végre kisebbnek láthatok magamnál. Akinél nem feszít minden nap a megfelelés kényszere, aki nem mutat rá állandóan azokra a dolgokra, amik hiányoznak belőlem. Bevonzottam egy embert, aki sok dologban éppen olyan, mint én, így önmagam helyett rajta verhetem el a port a saját gyengeségeimért.

–      Pontosan. És boldogabb lett így az életed?

–      Nem, – fakad ki újra zokogva – rémesen boldogtalan vagyok! Éppen olyan értéktelennek látom magam, mint korábban, tele vagyok bűntudattal, amiért halálos sebet ejtettem egy ember lelkén, aki feltétel nélkül szeretett és megbízott bennem, most pedig két lábbal taposom egy másik emberét, aki a maga módján egyensúlyban volt magával és az életével, pedig előre tudtam, hogy soha nem lesz olyan, mint akire vágyom!

–      Ha belátod, hogy nem az a megoldás, hogy eltaszítok magamtól mindenkit, aki az életével megmutatja a hiányosságaimat, és választok helyettük másokat, aki miatt ezekkel nem kell szembesülnöm, akkor vajon mi lenne a helyes út?

–      Vissza kell szereznem az önértékelésem?

–      Bingó!!! Látod már mennyire ön- és közveszélyes az, ha nem tudod szeretni önmagad?

–      Igen, belátom, de mit csináljak most? Hogyan tegyem mindezt jóvá? 

–      Rengeteg dolgot tehetsz. A multat már nem tudod megváltoztatni, nem tudsz visszautazni az időben, hogy másként alakítsd a dolgokat, de tanulhatsz belőle, és innentől élheted az életed új értékekre alapozva. 

Tudom, hogy a bűntudat egy olyan dolog, ami megkeseríti a mindennapjaidat, ezért először talán ettől kellene megszabadulnod. A fájdalmakat, amiket okoztál, már nem tudod jóvá tenni, de megtisztelheted a múltbéli kapcsolatod azzal, hogy kijavítod a hibáidat, felépíted az önértékelésed és innentől minőségi életet élsz egy méltó társsal, egy méltó kapcsolatban. Ha elindulsz az önértékelés útján, ez többnyire a társadban is elindít valamilyen folyamatot. Jó esetben együtt tudtok fejlődni, roszabb esetben a változásaid frusztrálni fogják a párodat, mert ő esetleg nem akar változtatni, és ekkor el kell őt engedned, és megtalálnod azt, aki emel, és minőségi életre inspirál.
Bármilyen megoldást választasz is, az első lépés elkerülhetetlenül az önértékelésed helyreállítása lesz, és csak ezután tudod azokat a dolgokat és embereket az életedbe vonzani, amelyek már egy magasabb minőséget képviselnek. A jelenlegi kapcsolatodban a saját választásod következménye egy olyan érzelmi szövetség, amelyben mindketten egymás önértékelésének a lerombolásán dolgoztok. Ha ezt a szándékot megváltoztatod, a saját változásaid indíthatják be a kapcsolat fejlődését, vagy összeomlását, amely mindkét esetben pozitív esemény ahhoz, hogy új alapokra helyezhesd az életed.  És ha egy ilyen minőségi élet még mindig nem tompítja a bűntudatod, hát soha nem késő kifejezni a bocsánatkérésed azok felé, akiket megbántottál. Arra persze figyelj oda, hogy valóban őszinte légy, a címzettek tökéletesen megértsék belőle a folyamatokat, amiken keresztül mentél, és ez ne csupán mentegetőzések és közhelyek listája legyen. Az újrakezdéstől, a változástól pedig szükségtelen félned, hiszen erről szól az élet! Ahogy egy bölcs barát- és kolléganőm szellemesen megjegyezte egyszer: olyan ez, mint a fogmosás, az alvás, vagy az evés. Tudom, hogy már csináltam tegnap, ez mégsem tántorít el attól, hogy ma is és holnap is újra megtegyem. Az élet természetes része, hogy változunk, és változtatunk, viszont egy méltatlan élethelyzetben megragadni, az merénylet önmagunk ellen.

–      Igen, azt hiszem igazad van… Már csak azt nem tudom, hogyan kezdjek bele az önértékelésem helyreállításába…

–      Úgy tapasztalom, ebben a témában az emberek többsége azért halad nehezen, mert leginkább az elméletben keresik a megoldást, és véget nem érő önboncolgatással próbálnak előrejutni. 

Én az akcióban, a tettekben hiszek. Kezdhetnéd azzal, hogy olyan tevékenységekbe fogsz, amik feltöltenek, inspirálnak, örömöt, sikerélményt okoznak, amikbe bele tudsz feledkezni, mint a gyerekek játék közben. Ezekben az élményekben mutatkozik meg az a valódi lényed, akivel újra barátságot kellene kötnöd. Észre sem veszed, milyen könnyen születnek meg az élet nagy döntései önfeledt játék közben! És ha épp nincs kéznél semmilyen tevékenység, amiben kedvedet találnád, hát kanyarodj vissza a gyermekkori álmaidhoz. Gyermekként még tudtad, ki is vagy valójában. A válaszok ott lesznek a gyermek éned álomvilágában…

Volner Miklós

Életvezetési mentor – www.volnermiklos.hu