Kétségbeesés, tehetetlenség és mély fájdalom tükröződik a lány arcán. Úgy kapaszkodik a tekintetembe, mint valami mentőövbe a viharos tengeren.Segíteni akarok, de nem úgy, ahogy várja. Nem akarok virágokat festeni élete romvárára. Csak tanúja és támasza leszek, hogy legyen ereje felboncolni azt a felpüffedt dögöt, amit a kanapémra vonszolt. Azt szeretném, ha dacolva a tetemből feltörő bűzzel, a kiszivárgó iszamos testnedvekkel, szervenként tárná fel a helyzetet, amibe jutott, hogy megtalálja a kór eredetét, célját, tanítását, és meg tudja ítélni: lehet e ebbe a korpuszba még gyógyítást, új életet lehelni, vagy tisztességgel meg kell gyászolja, el kell temesse, hogy a hant termékennyé vált talaján új gyümölcsöt érlelő fát ültethessen… –      És mit nem…