(nyílt levél múltbéli önmagamhoz) Na, kezdjük veled, te kis nyafogó puffancs! Igen veled, kiscsávó! Végre nem tudsz elbújni Anyuci védelmező szoknyája mögé, mert a belső szemem mindent lát és nem maradt zug ahová elrejtőzhetnél. Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk végre, hogy szembesítselek gyermekkori döntéseid következményeivel, mert azokat végül én szenvedtem el, míg te önfeledten tömted fejedbe a Bocicsokit! Emlékszel, amikor az erdő széléről beköltöztünk a betondzsungelbe? Milyen örömmel fogadtad a kényelmet, a liftet, a színes tévét! Milyen elragadtatással ünnepelted, ahogy nyíltak a bevásárlóközpontok, a plázák, és elárasztott bennünket a “jólét”! Előtte hajnal hasadtától alkonyatig minden perced a szabadban töltötted, fára másztál, bunkert építettél, kirándultál, expedíciókat indítottál a sziklafalak meghódítására, siklót-gőtét…